Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Tóth Endre: Szent Márton és Sabaria-Szombathely

folyamán nemegyszer erőszakos módszerekkel a keresztények ellen. Az ellentét nem az egyistenhívő és a többistenhívó' vallás szembenállásán, hanem a római államvalláson, a császárkultuszon alapult. A toleranciájának határai voltak, ami nemcsak a keresztényekkel szemben nyilvánult meg. Olyan esetben léptek fel más vallás, vagy vallási közösség és szokásaik ellen, ha úgy látták, hogy azok a római államrend és társadalom biztonságát veszélyeztetik vagy felforgatják. A császárság idején a vallásgyakorlás hivatalosabbá vált, és a császárok isteni tiszteletében nyilvánult meg, de legalább is állampolgári kötelesség volt az állam legfőbb vezetőjének a jólétéért áldozatot bemutatni, a tiszteletével kapcsolatos ünnepségeken (születésnap, trónralépés napja) részt venni. A császárok vallásos szertartások között végzett tisztelete volt az a legfőbb kultuszforma, amelyről azt tartották, hogy segítségével az állampolgárok császár iránti hűségét biztosítani lehet. Az egyistenhívő keresztények azonban minden olyan szertartást, így az áldozatbemutatást is elutasították, amely az uralkodót részesítette isteni tiszteletben vagy a császár jólétéért kellett pogány módra, a pogány istenek oltára előtt áldozatot bemutatni, akárcsak a tűzre tömjént szórni (noha a saját vallási szertartásaikon, a saját liturgiájukkal imádkoztak volna az uralkodóért). A birodalmat újjászervező Diocletianus és urakodótársa Galerius úgy látta, hogy a keresztények a pogány módon végrehajtott áldozatbemutatás megtagadásával felségsértést követnek el, vagyis elutasítják a császár uralmát. Ezért kísérelték meg erőszakosan a keresztényeket hitehagyásra kényszeríteni. A keresztény- üldözések azonban nem hoztak eredményt. A 4. század második évtizedétől, az üldöző rendeletek visszavonásával, Nagy Constantinus császár (306-337) ismerte fel, hogy a keresztények a saját vallásuk és liturgikus gyakorlatuk szerint az államnak is hű polgárai lehetnek. Ezért a római hatalom elfogadta, majd befogadta a kereszténységet. A század folyamán a keresztény egyház szervezete és papjai megkapták mindazokat a kiváltságokat, amelyet a pogányság élvezett. Egyre inkább kedvezményezett vallássá vált, ami egyúttal a pogány vallásosság visszaszorulásával járt.

Amit a legkorábbi savariai keresztényekről tudunk, azt a városban elítélt és a Perint vízébe fojtott sisciai püpök, Quirinus szenvedéstörténetéből, és a város szülöttjének, Szent Márton püspöknek az életrajzából, valamint néhány sírfeliratból ismert. A keresztény hit legkésőbb a 3. század végére utat talált a városiakhoz és a 4. századra nagyobb lélekszámú keresztény közösséggé növekedett. A tucatnyi, 4. századi feliratos sírkő szinte mindaz, ami emléket maguk után hagytak. Quirinus az egyetlen ismert pannoniai vértanú, akit a Dunántúlon végeztek ki. Pannónia keresztényei Quirinus kivételével a Dráva- Száva közén, főként Sirmiumban és környékén szenvedtek és haltak meg hitükért. A dél-pannóniai császárvárosban más vidékeknél módszeresebben hajtották végre a rendeleteket. A püspököt elfogatása után 303-ban (vagy 308- ban) először Siscia főtisztviselője, Maximus hallgatta ki. Savariába, a helytartóhoz küldte a püspököt. Amantius praeses a színházban ítélőszéke elé állíttatta, majd halálra ítélte:

1230