Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Tóth Endre: Szent Márton és Sabaria-Szombathely

apátság is kimagaslik, és ahogy a rendalapító a pogány szentély helyére Szent Márton tiszteletére épített templomot. A monostorok hegyre telepítése azután a bencés rendben - ahol erre mód volt - követendő' példa lett a Róma-városi Aventinus-hegyi monostortól a Mont-Saint-Michelen át a garamszentbenedeki vagy jáki apátságig.

Nemcsak a hazánkban letelepedő bencések választották monostoruk pártfogójává Szent Mártont. A keresztény hitre tért Vajk, István király is, a pannon föld hajdani szülöttjét választotta pártfogónak a hatalom megtartásában folytatott harcokban. Koppány ellen vonulva Szent István, miután egybehívatta előkelőit, a Boldogságos Márton hitvalló közbenjárásával az isteni könyőrület segedelméért esedezett - írja a Képes Krónika: az uralkodó ennek jeleként zászlóira is feltetette a képét.

Szent Márton ünnepe halála napja - mennyei születésnapja: november 11. Ez az időpont és a szent Európa szerte meggyökeresedett tisztelete a népszokások és jogszokások sorát (elszámolás, tisztújitás) alakította ki. Ünnepe, mint jeles nap, alkalmas volt mindazoknak a tevékenységeknek a jelzésére, amelyek a betakarítással, az ősz végével és a tél kezdetével kapcsolatosak. Az ismert szokás, amiről a szepesi egyház történetéről szóló krónika Sabariával kapcsolatban emlékezik meg: a Márton napi lúdsütés eredete csak a 12. századig követhető nyomon. Hogy Márton a püspökké választása elől elrejtőzve és a ludak gágogása árulta el hollétét, többszörösen is átalakult, középkori legenda. Mindenesetre a későbbi festményeken, szobrokon megjelenik a lúd attribútum.

Márton nem szülőföldjén, gyermekkorában keresztelkedett meg. A 4. század első felében azonban Savariában alighanem találkozott keresztényekkel. Az első keresztényekről Quirinus sisciai püspök savariai vértanúhalálával kapcsolatban maradt feljegyzés. A 3-4. század fordulóján Diocletianus császár birodalomszervező-megújító rendelkezései közűi a lakosságát legmélyebben és leglátványosabban a vallási rendeletek érintették, amelyek következménye a Diocletianus-kori keresztényüldözés néven ismert. A 3. század végére a Krisztus istenségét valló - eredeti értelemben a Krisztushoz hűséges, fideles, (amint az a savariai keresztény feliratok némelyikén is olvasható) - keresztény vallás szerte a mediterráneumban elterjedt és a korábbi, időszakos üldözések ellenére az európai tartományokban követőkre talált. Legkésőbben a 3. század végén Dél-Pannóniában megalakultak az első keresztény közösségek. Amikor megkezdődtek a Diocletianus-kori üldözések, a Dráva- Száva közén lévő városokban már létrejöttek a püspöki szervezetek. A vértanúk szenvedéstörténeteiből Sirmium, Cibalae, Mursa, Siscia keresztényeiről és egyházszervezetéről értesülünk. A Drávától északra egyedüli forrás a Quirinus passió; a kereszténység terjedéséről a leletek, festett sírkamrák, régészeti leletek, sírkövek azonban tanúskodnak.

Az üldöző rendeletek áldozatbemutatási kötelezettséget írtak elő először a keresztény papoknak, majd a híveknek is, elkobozták az egyházi tulajdont, az egyházi épületeket. Azokat a keresztényeket pedig, akik az áldozatbemutatásra a kínzások ellenére sem vállalkoztak, válogatott módon - ami nem volt idegen a durva cirkuszi mulatságokat, a gladiátorjátékokat és állatküzdelmeket kedvelő rómaiaktól - kivégezték. Érthetetlennek tűnhet, hogy a más vallások iránt toleráns és közömbös római állam miért fordult a császárság

1229