Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek
Az asztalon karcsú, smaragdzöld üveg. Az üveg árnyéka friss, gőzölgő sajtra mutat. Mellette alma savanyú, mégis érett gömbje. Az alma előtt a dugó akár egy szem dió pihen. A festő megtöri a csendet. Az életéről beszél, a gyermekkoráról. Nevekre nem emlékezik az életéből, csak helyszínekre. Arcok sem jutnak az eszébe, sem mozdulatok. Egy kertre emlékezik, amelynek fáiról nem verődött vissza a kiáltás. A kertben a csend olyan volt, akár a testetlen falak csendje. A pap nem felel. A festő az ablakhoz lép. Lenn villamosok járnak, s a megállóban valahányszor csenget a busz. A festő nem látja a különbséget a templom és a villamosok között. A pap felnevet. „A templomba a szeretet hozza az embereket, a városba a szükség” - mondja csendesen a pap. A festő mintha gyönyörködne a városban, nemcsak a színeket nézné. J\ szeretetnek nincsenek fajtái, sem az összejövésnek” - mondja a festő szomorúan. Hosszan áll az ablak előtt, míg a pap fel nem áll, s el nem köszön. A festő az életéről gondolkodik az ablak előtt, azután leszáll a sötétség. A festő ismét álmodik a városról. Nem repül már a házak között, ezüstszárnyai sincsenek. Nehézkesen botorkál, mintha megtermett gyökereket vonszolna. Teste nehéz, akár a vizes iszap. Sötét foltokban látja a várost, nem kusza színek között. Valaki megszólítja. A festő a zsebébe nyúl, de a zsebe tele van földdel. „Segíthetek önnek, uram?” - kérdi az ismeretlen, és kétség- beesett arccal bámul rá. A festő megretten az arctól, és elszalad. Hiába vár a karra, a városban csend honol. Fülel. Nem jön villamos sehonnét. A kar sem kérdezi, hogy miért nem festi meg a várost. Ráébred, hogy egymaga van a városban. v'/ A festő ismét a templomba látogat. Hajnal van még, a márványoszlopokon harmatcsepp gördül. Az állvány, a szerszámok érintetlenek. Az állvány szélén egy üveg bor, mellette pohár. A pohár szomszédságában sajt hever egy tányér közepén. A csendélet szélén egy bibilia koromfényű kötete. A festő megretten, és zavartan körülnéz. Jgen, tudtam, hogy visszatér” - mondja a pap. A festő megrázza a fejét. A csendéletről beszél, és a templomról. Arról, hogy a templom nem a megragadott pillanat otthona, hanem a végtelen időé. A csendélet groteszk, ördögi mesterkedés egy oltár közelségében. A pap elmosolyodik, és leül az állvány mellé. „Ez nem csendélet, hanem az ön reggelije” - mondja nevetve. „A csendélet amúgy sem a végtelenné varázsolt pillanat” - folytatja egy idő után a tisztelendő. „A csendélet a teremtett és a termő egymás- baolvadása. Az a perc, amikor a váza és a virág, a kés és a gyümölcs egyazon gondolat súlya alá kerülnek. Az embertől alkotott, s az embert alkotó...” A festő nem titkolja meglepetését. „Hóimét tudja mindezt?” - kérdi a papot. Először szólítja úgy, hogy „tisztelendő”. A pap széttárja a karját. „Úgy tudta, hogy a gondolkodás a hittel végetér?” - kérdi a pap. A festő kelletlenül bólint. A pap nem néz rá, hiszen tudja a festő válaszát. Megfordul, és elsiet. A festő bort tölt. A bor hamar szétolvad a testében. Azután ismét munkához lát az állványon. 1224
