Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek

A festő a nappalt, és az éjszakát is az állványon tölti. Gyertyák világítják be a falat, nem a reflektorok. Sötétkék vonásokkal vázolja fel a házak határait, az árnyékokat, az ablakok szemöldökívét, az utcákat és a tereket. Lázasan dolgozik, ám mégsem sietség árán. Az oltárt egy szerpap díszíti, hisz a templom holnap ismét megnyitja kapuit. A mellékhajót embermagas paravánokkal kerítik körül. A mellékhajó falán lassan kivehetővé válik a város. Az utca keresztben szeli át a néhai apostolok freskóinak helyét. Szemközt szecessziós bérház tömege zárja le a teret. Az emberek apró színfoltokként tűnnek fel a vásárcsarnok és a rakpart között. Az előtérben valaki az utcai órára pillant, s a karóráját is ahhoz igazítja. „Csak nem akarja az éjszakát munkával tölteni?” - kérdi a pap. „Hát valóban nem várja odahaza senki?”

A pap misét celebrál a templomban. A festő gyorsan halad a képpel, nem zavarja a mise, sem a tömeg. A mise szavaiból egyetlen gondolatra sem emlékezik. A pap közvetlenül a szertartás után keresi fel őt. Az ünnepi ruha mint a tengerparti csont, fehérük rajta. Alaposan szemügyre veszi a képet, majd a festőhöz fordul. Szavai melegek, minth féltett öröm hangjai volnának. „Tehát mindketten révbe értünk végre” - mondja a festőnek. A festő a lányról beszél, akit napok óta nem látott már. A hangja nem árulkodik érzelmekről. „Ne bánkódjék” - mondja a pap kedvesen.,Hiszen megtanította önnek, milyen érzés a szeretet”. A festő tekintete önkéntelenül a falra téved. Az ég színei még nedvesek, akárcsak az utcakövek. „Nem, hanem azt tanultam meg, hogyan kell megfestenem a várost” - feleli a festő.

A festő a várost járja. Hiába boldogtalan, mégis mintha otthon lenne a városban. A festő arra gondol, hogy a boldogtalanság maga, ami otthonos a városban. Öreg házak között sétál, mégsem az idő múlása jut eszébe. A nap felülről ereszkedik az utcára. A házak falán borostyán foltjai zöldellnek. A festő egy kirakat előtt halad el. A bábuk csontfehér teste mozdulatlanul mered a kihalt utca felé. Valahol villamos csenget, s tűnik el a délutáni neszben. A festő egy padra telepszik, s vázlatfüzetet vesz elő. A füzet mintha kismacska volna, pihen a térdén. A festő rajzolni kezd a városban. Valaki elhalad előtte, s kettéhasítja a teret. Az idegen nyomában egyszerű, szürke kutya halad, ügyet sem vet a festőre. Kettejük árnyéka végigvonul az utcakövön. Nemsoká eljön az este. Hűvös szél kerekedik, s hatol a festő bőre alá. Hóna alatt a vázlatfüzetben mélykék színek között fekszik a város. A festő elmosolyodik, s feláll a pádról. A lenyugvó nap utcahosszú árnyékokkal kíséri hazafelé. Az életéről gondolkodik, míg haza nem ér. Azután italt tölt, s ruhástól a díványra fekszik. A városról álmodik a festő, mint minden éjjelen.

1225