Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek

- mondja az egyik férfi kedvesen. A festő nem felel. Gondjai nem elhallgatottak, csupán ki nem mondhatók. Az ablakhoz lép, és a házakról beszél. Apró szépségekről s arról, miként kényszeríti ránk önnön jövőnket a város. A két férfi nem időzik soká. A festő még beszélne a bankokról, a reklámokról, az iskolákról, de ama könyv utolsó mondatára gondol. A látogatók indulni készülnek. Kezet fognak a festővel, s elindulnak a lépcsőn, lefelé. Az egyik férfi, mintha ottfeledett holmiért jönne, hirtelen visszafordul. „Legalább a barátságunkat tisztelhetted volna” - mondja harag nélkül, mégis koporsófeketén. „Tudhattad, hogy az a lány a menyasszonyom volt...” A feső a díványra fekszik. Az arca nem árulkodik érzelemről. így jön el az este, az éjfél, a másnap.

A lány és a festő a várost járják. A villamos végtelenül hosszan kanyarog a házak között. A lány a festő ölébe ül, és nevet. A férfi szakállába túr, és megcsókolja. „Mindig is tudtam, hogy semmi bajod” - mondja a lány. Jdeje volna már megkérned a kezem.” A villamos nehézkesen kapaszkodik a domboldalon. Gyerekek szaladnak a sínek mellett, s a villamos nyitott ablakán át kavicsokat dobálnak az utasok felé. A kavicsok fémesen koppannak a kocsi padozatán. ,Mondd, figyelsz egyáltalán?” - kérdi a lány sértődötten. A festő a lány felé fordítja a fejét. Eszébe jut egy mondat hirtelen, de nem szólal meg. A villamos tovább kanyarog a dombon. A gyerekek lemaradoznak, s a kavicsok nem koppannak többé az ablaküvegen.

A festőt ismét a templomban éri a reggel. Megkezdett festményei érintetlenül állnak még. Reflektorokat gyújt, mintha a gonoszt igyekezne kiűzni a templomból. A reflektorok a napnál világosabban ragyognak. Az árnyékok a legeldugottabb sarkokig kúsznak. A festő távolról nézi a szentképeket, majd hirtelen kezébe veszi a palettát. A színeket szénfeketével töri. A fekete szín kókuszdió szene. A festő vadul keveri a színeket. Az arcok, és a háttér színei is megsötétülnek a képeken. Lassan olyan komorrá válik minden, mint az oltár érintetlenül maradt képein. Mi történt önnel, uram?” - kérdi a pap kedvesen. A festő váratlanul megfordul, és felkiált. A pap odalenn, az állványok alatt mint a gipszszobor, figyel. Állati üvöltés hagyja el a festő torkát. A kiáltás újra és újra körbejár a templomban. Miért én? Miért éppen én?” - visszhangozzák a falak. Azután hirtelen csend lesz.

A festő ezúttal a templomról álmodik. A vakító színek adják tudtára, hogy mindez csupán álom. A templom belsejében hatalmas, üres tér tátong. A kövezeten mindenütt kiterített képek sorakoznak. A festő az oltárhoz igyekszik, de a földön heverő képek útját állják. Nem tudja másképp megközelíteni az oltárt, csak a szentek testén keresztül. Arcokon, szemeken, orrokon és füleken tápod. Amikor felébred, az álom még mindig hatalmában tartja. Felül az ágyon, és a lány után kiált. A lány nem fekszik mellette. ,Andrea, Andrea!” - kiáltja a festő. A lány kilép a vászon mögül. A vásznon már-már megelevenedik a város. „Ki az az Andrea?” - kérdi a lány. Az arca csontfehérré

1221