Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek
válik, akár a hangja. „Hát nem Andreának hívnak?” - kérdi a festő. A torka száraz, akár a kenyérhéj. Hangját csaknem elmossa a televízió nesze. A lány nem felel. Ismét eltűnik a vászon mögött, s a várost festi. A férfi nem látja az arcvonásait. A templom belseje sötét, akár egy álom. A festő lassan óvakodik a márványköveken. A kövezet megcsikordul a léptei alatt. Mintha nevetés síri hangjai volnának, vagy gördülő üveggolyó nesze. A festő nem kattintja fel a reflektorokat. Festett alakjainak csak a körvonalát látja. A szentek riasztó, pokolbéli árnyékoknak tűnnek a falakon. Az arcuk sötétség leple mögül néz a festőre. Nem kell látnia az arcokat, hiszen önnön arcképe valamennyi. A festő a legszélesebb ecsethez nyúl, s fehér festékbe mártja. A freskókat gyors, határozott mozdulatokkal meszeli hófehérre. Nedves mész illata terjeng a templomban. „Ismét nekigyürkőzik?” - kérdi a pap kedvesen. „Méghogy újrakezdés..!” - mondja a festő gúnyosan. „Sem visszaút nincs, sem újrakezdés. A maga Krisztusa sem kezdte újra”. A festő hazamegy. Odafenn rend van, akár a temető parcellái között. A műteremben az asztalon, a néhai csendéletek elfeledett helyén egy papír áll. A festő felveszi a levelet és a fény felé fordulva olvassa. Az arca nem változik meg a levél tartalmától. Leheveredik a díványra, és a sírkőfehér mennyezetet nézi, nem a papírlapot. Nem hangok hiányoznak neki, csak az illatok. A műterembe nem lopakodnak fel a konyha vegyes illatai. Mindent kitölt a beszáradt lenolaj és az enyv szaga, s a csend. Az ablak elé áll, és a várost nézi. Addig áll az ablak előtt, míg a város alkonyi, majd éjszakai fénybe nem borul. Akkor megfordul, s szembe kerül a vászonnal. A város kék és fekete vonásokba veszik a befejezetlen festményen. A festő gyomrában megmoccan valami. Megigazítja az övét, de a szorítás nem enyhül. Az ágyhoz vánszorog, s ruhástól a pokrócra fekszik. ■>#<• A műterem rnintha megváltozott volna. A változás jelei a festőn is megmutatkoznak. Úgy tűnik, mintha évek múltak volna el, noha csak egy éjszaka volt az, amely tovatűnt. Az asztal fehérsége is tompult az éjszaka alatt. Lapja megroggyant, mintha csont porladna a főidben. Egy szem dió legurult, s az ágy alatt hever. Egy férfi áll a műteremben, s a festővel beszélget. A férfi vidám, mintha tavasz volna. A hangja akár egy szonett. Néhány holmit keres a műteremben. Miközben a holmikat keresi, a lányról beszél, aki ismét visszatért hozzá. A festő nem tudja, hogy ugyanarról a lányról beszél-e, de nem szakítja félbe a másikat. „Tudtam, hogy nem fogok csalódni benned” - mondja a férfi a festőnek, azután az életéről fecseg. A festőt nem érdekli férfi élete, hiszen a sajátja sem érdekli már. „A szeretet mindenkié” - mondja a festő fáradtan. A látogató a vászonhoz lép, és összecsavarja. „Ugyan, miért hajtogatod folyton ezt a mondatot?” - nevet a látogató. A vászontekercset a hóna alá kapja, és elbúcsúzik. „A televíziót nálad hagyom” - mondja a lépcsőfordulóban. 1222
