Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek
tábla, a kezében festőszerszámok. A hajnalt várja kelet felől, de a felhők alól csak parttalan, tejszínű derengés emelkedik a város fölé. Nincsenek árnyékok, csak szürke egynemű fény. Minden saját, belső s legigazabb színében tűnik a szeme elé. A nap nem ad hozzá, s nem vesz el a városból, a színek mégsem ragyognak. A festő körülnéz. A rakparton arctalan lányok állnak, s őróla fecsegnek. „Ő az, aki miatt a folyóba vetette magát” - hallatszik a suttogás. A festő hátrafordul. A lányok összenevetnek, s rámosolyognak. A festő egész délelőtt a parton áll, és fest. Valaki a háta mögé áll, és a képet nézi. „Rosszul érzi magát, uram?” - kérdezi az asszony egy idő múlva. „Ha óhajtja, segítséget hívok önnek.” A festő nem válaszol. Nézi a vizet a két part között. Valami hirtelen feltűnik a habokban. A festő felkiált, és hazáig szalad. A tábla és a szerszámok a rakparton maradnak. Péntek este, vagy tán a szombaté. Kék és zöld fények világítják be a műterem színpadát. Az asztal félretolva fehérük, akárcsak legutóbb. Rajta abrosz, az abroszon néhány nedves üvegpohár. A poharak mellett sajt és kenyér ottfeledett darabkái kuporognak. Táncoló és beszélgető párok töltik ki a teret, mint színfoltok a nyers vászon síkját. A zene és a harsány beszélgetés kihal- latszik az utcára. Olcsó lemezjátszó forog, mintha maga is keringőt járna. A festő az ablak előtt áll, és nézi a várost. Nem gondol arra, ami mögötte történik. Egyre többen és többen táncolnak a műteremben. Valaki felhan- gosítja a zenét. „Nem tudjátok, hogy ki itt a házigazda?” - kiált fel egy lány. A hangját elnyeli a csevegés szüntelen, vasárnapi moraja. Andrea a festő mögé lép, és átkarolja. „Csak féltékennyé akartam tenni a barátodat” - mondja szenvtelenül. ,Mégis, mit képzelsz te magadról?” A festő nem válaszol, és nem fordul a lány felé. A lány vár egy percig, és a földhöz csapja a poharat. A kiürült pohár darabjai sokáig hintáznak a padlón. Hajnal felé üresedik ki a műterem. A festő elfordul az ablaktól, és összeszedi az üvegcserepeket. v'./ A festő az egész napot otthon tölti. A műterem szikrázós fényben fürdik, de a festőt nem érdekli a fény. A telefonzsinórt kihúzza a falból. Amikor felébred, iszik az üvegből és ismét elnyomja az álom. Alom és ébrenlét közt nem tesz egyéb különbséget már. Az órák mozdulatlan terekként haladnak el a szeme előtt. Nem emlékszik arra, hogy mikor jött fel hozzá a lány. A lány kávét főz, és a festő ágyához viszi. „Ez méreg” - mondja a férfi. A hangja egészen másképp cseng, mint azelőtt. A lány megijed ettől a hangtól. „Az a te bajod, hogy semmi, de semmi nem érdekel már” - mondja a lány részvétlenül. Valamit felcipel a lépcsőn, és kicsomagolja. Konnektort keres a falban, és a tévét egy polcra helyezi. „Hát ez?” - kérdi a festő. Az arca hirtelen megváltozik. A lány bekapcsolja a tévét.,Használni fog meglátod” - mondja. Felveszi az üveget a heverő mellől, és az italt a mosdóba önti. A lány a festőnél tölti a délutánt. Hol a televíziót nézi, hol a festményeket. Miért nem vettek fel a főiskolára?” - kérdi a festő. A lány a beszáradt tubusokkal játszik. Az enyv megpenészedett egy konzervdoboz fenekén. A 1218
