Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek
lenolaj beszáradt, akár a kátrány. A lány felnevet. „Játék”-mondja., A játékot nem szabad komolyan vennünk.” Álom és ébrenlét alig érzékelhető határa. A festő vakító színek között halad a templom felé, nem házak mentén. Az emberek arctalanul, egyetlen forgatagként haladnak szemközt vele. Mire a templomhoz ér, mintha megöregedett volna. A templom nem gyűjti maga köré az embereket. Körülötte kietlen, elhagyatott tér. A templom falára lassan felkúszik a borostyán. Az ajtó zárva, rajta rozsdaette lakat. Egy kísértetház a templom. A festő megkerüli a templomot. A papiak ablakai lezárt zsalugáterek mögött pihennek. „Mit óhajt itt, kérem?” - kérdi valaki a festőt. „Nekem a szentekkel van dolgom, hiszen tudja...” - feleli a festő zavartan. „Menjen szépen haza, nem jár ide senki immár tíz esztendeje” - mondja az ismeretlen. A festő megfordul, és hazamegy. \J/ A lány egymaga áll a templomban. A freskókat nézi, a színek és alakok megkezdett, embernagyságú felületét. Lassan elmosolyodik, mintha tükör előtt állna. Felkapaszkodik az állványzatra, és perceken át úgy tesz, mintha a befejezetlen képet festené. Megtapintja, majd megszagolja a festékréteget mintha azok valódiságában kételkedne. Hirtelen lekapcsolja a reflektorokat, és elsiet. A pappal az oltár előtt találkozik. Sokáig beszélgetnek egyenletes, csendes ritmusban. A falak visszhangozzák a halk beszélgetést, mintha imádkozó asszonyok duruzsolnának. Nem a képekről beszélgetnek, hanem a festőről. Néhány mondat áthallatszik a mellékhajókba, és tisztán cseng, mint a megpendített ezüstpénz. ,A festő otthon alszik” - mondja a lány. A pap később karonfogja és átkíséri a parókiára. Italt tölt neki, a lány elfogadja. „Befejezhetem a képet, ha óhajtja” - mondja a lány. A pap kedvesen mosolyog, és megingatja a fejét. A hitről beszél, és arról, hogy az apostolokat a festőnek kell megfestenie. ,Akkor is, ha önarckép lesz valamennyi?” - kérdi a lány. .Akkor is” - feleli a pap türelmesen. A festő felébred. A körvonalak lassan tisztulnak ki a szeme előtt. A televízió hangtalanul vetíti a képeket a térbe. A fehér asztal szélén kiürült teásbögre néz a mélység felé. A széle barna, akár egy felhőkaréj. A festő körülnéz. A műterem színeiből ítélve délre járhat az idő. A festő felkel, de nem találja az üveget. Lassan öltözni kezd. Ruháit kímélet nélkül ölti magára. Odalennról kitartóan árad a frissen sülő hús szaga. A festő feláll, és az ablak elé lép. Alatta mélység, akár a teásbögre előtt. A táblán kifeszített, friss vászon. Sötétkék ecsetvonások jelölik ki a város körvonalát a szürke alapozáson. A festő szíve dobogni kezd. Elfordul a képtől, és lebotorkál a lépcsőn. „Megfőztem az ebédet” - mondja a lány egyszerűen. A festő szótlanul enni kezd. A falatok szárazán gördülnek lejjebb és lejjebb a torkán. A csontokról aprólékosan lefejti a húst, mintha kagyló héja volna. „Mit keresel nálam voltaképp?” - kérdi a festő. „Mondtam már, hogy szükségem van rád” - feleli a lány kedvesen. 1219
