Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek

Hajnal. A nap szürke, egyenes szélű felhők mögül emelkedik a város fölé. A festő' úgy látja, mintha távoli hegyek volnának. A festő' szemközt áll a nappal. Egy oszlopnak támaszkodik, leteszi a táskáját és füzetet vesz elő'. A keze reszket, de nem a félelemtől. Mintha valami szörnyűség születésének kapujában állna. Rövid, apró vonásokkal vázolja fel az utcát, és a házakat. Az egyenes vonalak szédülnek a keze nyomán. A bérházak töppedt, öreges viskóknak tűnnek. Egy toronyház akár az asztalon felejtett sajtdarab. A híd acélíve egy szelet kenyér héja, vagy inkább elvetett, törött csont. A kapualjakban nemsoká megjelennek az első járókelők. A villamosmegállóban kisebb tömeg verődik össze és áll mozdulatlanul. A hajnal lassan reggellé érik. A csendből átmenet nélkül bontakozik ki a város moraja. A festő összezavarodik. Kitépi a papírt, és eldobja. Egy idős hölgy felveszi a kitépett lapot, és a festő felé nyújtja. A festő nem figyel rá. A hölgy tétován áll, hol a festőre néz, hol a papírlapra. „Uram, uram!” - kérleli azután elteszi a papírlapot, és tovább halad. A festő leereszti a kezét, de még sokáig támaszkodik mozdulatlanul. „Rosszul van, kérem?” - kérdi egy asszony, és a festő arcába bámul. A festő felkiált, és hazáig szalad.

A festő az díványon áll, és dolgozik. A bőrcipőt viseli, amit oly rég nem hordott már. Rajta elfeledett képek lecseppent színei. A munkások végeztek a templomban, s ő egyes egyedül van a falak között. Lassan mintha megkedvelné a templomot, hisz az semmit nem enged hozzá a külvilágból. Nem retteg a templomtól már, csak a szobroktól. A templom nem városi jelenség. Nem európai. A festő úgy gondolja, a templom egyetemes. A templom mindent megváltoztat, ami a falak közé kerül. A bűnösök leveszik a kalapjukat, és letérdelnek. A kikiáltó ellhallgat. A bohóc arcáról legördül a mosoly. Az úr viszont mosolyog a templomban. A festő... a festőnek ismét dolgoznia kell. A festő fest, az úr nevet. Az eső pusztító, gyilkos elemmé válik. Leszámol az apostolokkal. A szél kioltja a gyertyák fényét, amiket a halottakért gyújtottak. A festő lekapaszkodik az állványról, és szemügyre veszi a szén karcolta vonalakat a csontfehér alapon. A szíve dobogni kezd, és a hátán megjelennek az első izzadtságcseppek. Visszamászik az állványra, és mindent újra fehérre fest.

„Talán nem volt jó velem?” - kérdi a lány. A festő felkel, és italt tölt. Néhány rövid mondatot mond a lánynak. A lány arca közben megváltozik. „Olyan vagy akár az esőcsepp” - mondja azután festő. A lány felnevet. „Eső?” - kérdi riadtan. A festő italt tölt. Nem kínálja meg a lányt. Kiissza az italt, és visszafekszik a heverőre. Jgen, olyan vagy akár az esőcsepp. Bár tudnám, hogy temp- lom-e a világ.”

A festő együtt ebédel a pappal. Minden nap együtt ebédelnek, amióta a festő a képeken dolgozik. A pap beszél, a festő hallgat. A pap nem prédikál, beszél1215