Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek

getésük mégsem hétköznapi. Beszélgetésük terében gyakori, hosszú csend honol. Forró leves páracsíkja terjed az asztal fölött. A festő szótlanul kanalazza a levest. Csak akkor szólal meg, amikor már elviselhetetlenné mélyül a csend. „Magát nem a festmények érdeklik” - mondja a festő szürkén. A pap nem felel. Azt kérdi a festőtől, kedvére való-e az étel. „Mit akar tőlem, az istenért?” - kérdi a festő. A hangja könyörgő színt ölt. „Semmit. Semmit nem akarok öntől, csak azt, hogy fesse meg a képeket” - mondja a pap. A festő azt állítja, hogy ez nincsen így. Látja a pap szemén, hogy nem az ikonok hozzák izgalomba. Attól tart, a tisztelendő nem ereszti el, amíg meg nem téríti őt. ,A hit fontosabb, vagy az, hogy keresztények legyünk?” - kérdi a festő váratlanul. A pap leteszi a kanalat. Nem árulja el, hogy megértette a kihívást a festő szavaiban. ,A vallások között sem nagyobb a különbség, mint a templomok között” - mondja a tisztelendő kedvesen. „Nincsen temploma annak, aki csak a legelső okban hisz, nem az istenek jóságában” - mondja a festő, majd visszatér az állványhoz.

_>>/

Afestő a várost járja. Adéli napfény áthatol a város fölé emelkedő forró párán, mégis minden a sötétre emlékeztet, s a télre. A festő látja az ostorlámpákat, a ciszternát, a hófogókat és a kémények fedelét, látja őket és a télre emlékezik. A hőség és a vakító fény nem csapják be immár. Tudja, hogy a tél jelen van a városban a háztetők által, hisz a háztetők akkor háztetők igazán, amikor a hófogók megkapaszkodnak a vastag hósüvegben. A mellékutcákba menekül, ahol nem ragadja magával a forgatag. Gyors iramban menetel, mégis céltalanul. Nem jut el sehová, ahol megpihenhetne. Későre jár már, mire hazaér. Felmegy a műterembe, és leül az íróasztal elé. Előveszi a pénzt, az előleget amit a szentképekért kapott. A kezébe veszi, és úgy tesz, mintha könyvet lapozna. Éjfél felé nyomja el az álom.

„Mi dolgod neked a templomban?” - kérdi a lány. A festő nem felel. Felöltözik, és kávét főz. A kávéillat betölti a műterem levegőjét. A lány magára húzza a takarót, és onnét figyel. Akár egy gyerek”-gondolja a festő. Néhány ecsetet vesz elő, és a fény felé tartja őket. Kiválaszt egyet, és papirosba csavarja majd a táskájába süllyeszti. „Veled tartok” - mondja a lány, és öltözni kezd. Alakja karcsú, friss árnyékokat fest a falra. „De hiszen dolgozni megyek” - feleli a festő. „Egész nap a templomban festek, hiszen tudod.” A lány megissza a kávét, és a festő nyomába ered. Hajnal van még odakinn, szélcsend, és hűvös, leszálló pára. A lány megállás nélkül fecseg a festő oldalán. A férfi gondolatai másutt járnak. „Ez az a templom” - mondja a festő szárazán. ,Neked most már menned kell.” A lány a festőre néz, és zavartan nevet. „Csak nem küldesz el? Csak nem küldesz el éppen most? Hiszen nincs senkim rajtad kívül! A festő kurtán elköszön a lánytól, és elindul a mellékhajó bejárata felé. A lány utánaszalad, és belekapaszkodik a festő kabátjába. „Hát nem te mondtad, hogy a szeretet mindenkié?!” A festő megtorpan. „Hiszen ezt nem is neked mondtam...” - fut át benne a gondolat, de nem szólal meg. „Mindenkié, s nem csak azé, aki koldul érte” - mondja a lánynak. „Hát nem látod, hogy milyen állapotban vagyok?” - kérdi a lány. A könnyei szétfolynak az arcán. Sietve

1216