Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek

Sokáig nézi a lány mezítelen testét, nem akar csalódást okozni neki. A lány már nem reszket úgy, mint korábban, csak a bőre vibrál mint az őszi, szűrt fény. „Mától dolgozni fogok” - mondja a festó' egy idó' után. „Hisz ez nagyszerű” - feleli a lány fáradtan. A festó' felnéz, és megérinti a lányt. Elmosolyodik. „Nem, ezúttal valóban dolgozom majd” - mondja. „Egy templomban.” A lány hozzásimul, szorosan, mint azelőtt. „Akkor elveszel?” - kérdi csendesen a lány. A festő nem válaszol. Kinéz az ablakon, de a díványból csak a kéményeket és a villámhárítókat látni. A felhők elvesznek a háztetők között, elhalnak az ólomszínű füstben. „Mindenkinek részesednie kell a szeretetből” - mondja a festő, és felkel. Felvesz egy sarokban heverő cipőt, rajta régi, poros festéknyomok. „Egyformán?” - kérdi a lány. A festő rápillant, de nem lát gúnyt a lány arcán. „Igen, egyformán”-mondja azután. Magához veszi a szerszámait, és elindul a lépcsőn. A festőszerszámok egy elnyűtt aktatáskában sorakoznak. Megvárlak”... - kiáltja utána a lány. A kapu csapódását mindenütt hallani a házban. A lány néhány perc múltán felkel, felöltözik és elmegy. A kulcs koppan a postaládában, nem csilingel, mint egy ezüstpénz.

A festő áll a templom közepén. A nap téglavörössé színezi az oltár képeit, a hajók azonban árnyékban állnak. A festő közelebb lép az oltárhoz. A képek sértetlenek, és a szobrokban sem tett kárt az eső. „Örülök, hogy eljött” - mondja a pap, s a festő felé nyújtja a kezét. A festő kezet szorít a pappal. A pap körbevezeti a mellékhajókban. Egyenként megmutatja a freskók helyét. Nyolc ikonról beszél, a szavai lelkesedésről tanúskodnak. Nyolc szent, közöttük három apostol. A festő csak a pusztulás nyomát látja, nem a képek helyét. A lelkesedésre nem lát okot, de erről hallgat. Megkérdi, miért nem hívtak hivatásos ikonfestőt. A pap mosolyog, s a festő vállára teszi a kezét. ,A művészet egy és oszthatatlan” - mondja a pap. Ismét mosolyog a festő felé, akár egy gyerek. A hívekről beszél, akik hétköznapinál is hétköznapibb lelkek. Azután azt mondja, hogy a hétköznapiságban sincs hivatás. Később egy férfi nevét említi. A festő ismeri azt a nevet. „Én nem vagyok hívő, atyám” - feleli a festő egyszerűen. Ismét a főhajóhoz érnek. A festetten mennyezeten kőművesek dolgoznak. A szószéket újságpapírok takarják, rajtuk gipsz és cement. A pap azt mondja, hogy hit és tagadás a művészetben összeölelkeznek. Arról beszél, hogy kettejük sorsában ez a nyolc ikon az, ami immár közös. Csak egyféle hívás létezik, csak egyfajta lakozás. Néhány percig beszélgetnek még, azután a festő magára marad. A délelőttöt a templomban tölti. A kőművesek a mellékhajókban dolgoznak, a festő hosszasan nézi, ahogyan vakolják a néhai freskók helyét. „Menjen odébb, ha már itt nincs semmi dolga” -mordul rá egy férfi. A festő magához veszi a szerszámait, és elindul hazafelé.

Délután, ugyanazon a napon. A műterem most is fürdik a fényben, akárcsak reggel. A műterem közepén fehér asztal. Az asztal, akár egy csontvilág, üresen áll. A fatányérnak a helye sem látszik, s a gyümölcsök magjai sincsenek már jelen. A festő a karosszékben ül mint máskor, de a széket immár az ablak elé húzta. Az ölében vázlatfüzet pihen, körülötte szanaszét kitépett és összegyűrt lapok. Az ablakból rálátni a templomra, de a festő háttal ül a

1212