Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek
városnak. Arcokat rajzol, mint rég. Kezében nehéz, kérgesre faragott szénceruza. Csend. A szén céltalanul karcolja a vázlatfüzet lapját, ahogyan a férfikéz az asszonyok bőrét. Az arcok mind egyformára sikerülnek. Egyformára, akár két isten. A festő feláll. A vázlatfüzet a földre csúszik, a szénceruza messzire elgurul a heverő alá. A festő italt tölt, azután leteszi a poharat, és az üvegből iszik. Egyszerre kiissza valamennyit. Azután a heverőre fekszik, és azonnal elnyomja az álom. A városról álmodik a festő, mint mindig. Arról a városról álmodik, ahol él. A városnak az anyaga ugyanaz, a formája azonban különböző. Csendéletre emlékeztet a város. Minden álomban más- és más ez a csend. Mintha csak jelkép volna a város. A festő látja ezt, s a gyönyörűség eltölti minden érzékszervét. Nincs otthon a városban, mégis boldog. Alacsonyan repül a házak között, az emberek elérnék kinyújtott kezükkel, ha észrevennék. A karja egyre nehezebbé válik. Vergődik, akár egy örvénybe került madár. ,Miért nem fested meg a várost?” - kérdi egy hátborzongató hang. A festő földet ér. Az utcán mindenütt járókelők sétálnak. A férfi az arcukra néz, és megtorpan. Felkiált a borzalomtól. A verejték elborítja a testét, s kiáltással a torkán ébred. Műterem, talán szombat este. Férfiak és nők, zene, ital. Édes parfümök és keserű cigarettafüst elegye. Az állvány a falhoz támasztva pihen. A képeket a fal felé fordították. A csontfehér asztal félretolva áll. Sütemények hevernek az asztalon, rajtuk apró fogak lenyomatával. Középen jókora, színes fényekkel bevilágított tér, akár egy színpad. A festő egy lánnyal táncol a színpadon. Nem ismeri a lányt, de a lány ismeri őt. A festő mégis átöleli, a kezében pohár. Néhányan őket nézik, mások azonban táncolnak. A lány valamit súg a férfi fülébe, s felnevet. A férfi összerezzen a lány egérnevetésétől. A zeneszám véget ér, s a párok lassan felcserélődnek. Az ismeretlen lány elvegyül a többiek között. A festő leül a díványra, a másik lány mellé. „Nem vártál meg a múltkor”-mondj a a festő szemrehányás nélkül. A lány anélkül válaszol, hogy felé fordulna. Egy másik férfi felé fordul, aki a festő barátja. Gúnyos mondatok a feleletei. Mát nem azt mondtad, hogy a szeretet mindenkié?” A másik férfi feszeng. Mailom, egy templomban dolgozol” - mondja, hogy megtörje a csendet. „Az ördög műve” - feleli a festő. „Tudja, hogy nem hiszek a szentségben, és most apostolokat festet velem az átkozott” Mogy mondhatsz ilyet, ha egyszer nem vagy hívő?” - kérdi a másik férfi kínosan mosolyogva. „Ez bizony ellentmondás, barátom.” A festő megvonja a vállát. Az ellentmondás nem hozza ki a sodrából. Szemével a lányt keresi, akivel táncolt. A lány is őt figyeli az egyik sarokból. A festő összerezzen. V»/ Esős reggel, fények és árnyékok nélkül. A festő a templomban áll a felállványozott falak előtt. A templom kirekeszti számára a külvilágot, semmiről nem tud, ami a városban történik. Kezében simító és ecset. A csontfehér alapozást oldalról és szemből is megvilágítják a reflektorok. A festő lejön az állványról, és nézi ahogyan szikkad, keményedik a festék a gipszrétegeken. A pap 1213
