Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek

BRICKNER BALÁZS

Képek

A festő egész délelőtt a parton áll, és fest.

Valaki a háta mögé áll, és a képet nézi.

„Rosszul érzi magát, uram?” - kérdezi az

asszony egy idő múlva.

Tágas, világos szoba. Műterein. A műterem mintha padlás tere volna. A falak ferdén állnak, s futnak össze akár a boltívek. Apró üvegzsindelyek eresztik be a fényt a tetőcserepek között. Az üvegzsindelyek között színesek is akadnak, nemcsak áttetszőek. Akaratlanul teszik olyanná a teret, mintha templom hajója volna. A fénysugarak ezernyi apró tárgyra mutatnak. Egy terítetten asztalon fatányér hever. A tányéron kenyér száradó holdsarló-héja. Üres, zsíros szegélyű pohár. Egyszerű gyümölcsök apró magvai. A meleg láthatatlanul száll felfelé, s ragadja magával a néhai ételek páráját. A szín mégsem élettelen. A festő' a műteremben pihen, nem néz fel a képekre, amelyek elborítják a falakat, vagy a sarkokban sorakoznak. Kivétel nélkül arckép valamennyi. Mintha egyszerű, hétköznapi szentek képei volnának. A festő a földet nézi, nem a képeket. Tudja, hogy a szépség nem a képekben van, nem a művészetben. Tekintete mégsem indul felfelé az összetartó vonalak mentén. Lassan múlik az idő. Mintha csendélet befejezetlen ideje múlna. Minden önnön belső oka odafenn. Elöl, a műterem közepén régi állvány, vászon. A tubusokban beszáradt festékek, színről színre egyik a másik után. A festő egy polchoz lép, s leemel egy kötetet. Az arca ellazul, amint belepillant. „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” - olvassa az utolsó mondatot. Elmosolyodik, s visszafekszik az ágyra. A mondat percről percre válik őrült visszhanggá a fülében. A tekintete lassan felkúszik a boltívek képzelt magasságába, mintha a hang onnét szólna hozzá.

A festő felriad. Odalennről csengetés hallatszik. Feláll, lebotorkál a lépcsőn. Súlya alatt megmoccan, roppan a fia. Lent félhomály van. Az asztalon alma lassan bámuló héja tekeredik. Mellette néhány szem dió. Az árnyékok mintha a falakra száradtak volna, akár a festékek a tubusban. A festő ajtót nyit. Valaki belép, s az árnyékok eltűnnek egy pillanatra. A fény oldalról lopakodik beljebb és beljebb, akárcsak az ismeretlen férfi. Megtörik az alma héján, s a diószemeken. A festő nem kínálja hellyel az idegent. A látogató hosszan, hosszan beszél. A festő figyel, de a gondolatai mintha másutt járnának.

„Régóta nem festettem már” - mondja azután a festő. Az ismeretlen ügyet sem vet rá, és tovább beszél. Pénzt vesz elő, és a festő felé nyújtja. ,A festékekre...” - mondja az idegen. A festő elteszi a pénzt. „Semmit nem ígérek” - mondja, azután megfordul. Az ismeretlen elvátozik, s a félhomály ismét le1209