Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Brickner Balázs: Képek
ereszkedik odalenn. Az alma gömbölyűsége odavész az árnyéktalan világban. A festő felmegy a műterembe. Zaklatóttnak tűnik. A pénzt előveszi, és hosszasan nézi, mintha rég nem látott volna már pénzköteget. Visszaül a karosszékbe az ablak elé. Nem a földet nézi, hanem a várost. A város végtelen, átláthatatlan tömegként áll előtte. Az utcák mélységeit eltakarják előle a házfalak. Nem gondol arra, hogy meg kellene festenie a várost. A templomra gondol inkább. Reszketni kezd, pedig nincs hideg odabenn. A festő feláll, s egy üvegből italt tölt magának. A pénzt egy fiókba teszi, az ecsetek közé. Megissza az italt, és visszaül a székbe. Areszketés lassan oldódik benne. Meredten nézi a földet, míg este nem lesz. Akkor elalszik, s a pohár lecsúszik a földre. A festő az utcákat járja, és a tereket. Az utcákon hajnali levegő kószál és halad a terek felé. A festőnél nincsen vázlatfüzet, amellyel megörökíthetné a hajnalt, vagy a szelet. Az utcán egyre többen és többen menetelnek. A hajnalt lassan reggellé érleli a zaj és a tömeg. A festő céltalanul sodródik a tömeggel, de csak a teste veszi fel a tömeg iramát. A téren fehér ruhákba öltözött fiatalok gyülekeznek. Borotvált koponyájuk csillog a szórt hajnali fényben. Énekük kettészeli a teret. Valaki kiválik a fiatalok közül, és a festőhöz lép. Kezében vastag, színes könyvet szorongat. ,Nálunk minden kérdésedre megtalálod a választ” - mondja a festőnek. A festő arcára döbbenet ül, a döbbenetét ijedtség színezi. Nem az ismeretlen férfi öltözékétől döbbent meg, csak a szavaitól. Az ismeretlen bíztatásnak érzi ezt, s tovább beszél. „Ki az, aki kérdez?” - kérdi a festő őszintén. Az idegen felnevet. ,Mindenkit megválaszolatlan kérdések gyötörnek” - mondja a fehér ruhás határozottan. „Igen, de tőlem kérdeznek, nem pedig én kérdezek” - mondja a festő, és eltűnik a forgatagban. A fehér ruhás utána néz egy darabon, majd visszatér az éneklők közé. Templom árnyékot vető, nehéz tornya. Az emberek elhaladnak a templom előtt. Nem vetnek ügyet a toronyra, sem a boltívekre. A festő a templom előtt áll, a torony árnyékba borítja az arcát. A festő sokáig áll a torony előtt. Nem a tornyot nézi, hanem a járókelők elé vetülő árnyékot. Az árnyék lassan fordul kelet felé. A járókelők belépnek az árnyék birodalmába és tovább haladnak. Ez mintha megnyugtatná a festőt, s hirtelen megindul a templom felé. Átlép az ajtón. Odabenn sötét uralkodik. A résnyire tárt ajtón beáramlik a levegő, de nincs gyertyafény, amely meglibbenne tőle. Nyirkos, nehéz köröket jár a szél az oszlopok között. Felülről beszűrődik a fény, de csak árnyékokat fest a falakra. Az oszlopfők is árnyék mögött pihennek. Az ablakokhoz közel a fényben legyek fürdenek. A festő egyszerre érzi a fényeket és az árnyékokat, mintha csak színek volnának. Észre sem veszi, hogy elmosolyodik egy pillanatra. _*> A festő tétován áll a templom közepén. Előtte az oltár tornyosul, háta mögött az orgona kitárt szárnyai. A festő behunyja a szemét, mintha az időt akarná érzékelni az illatok képében. „Ön az?” - kérdezi valaki a háta mögött. A festő megfordul, s szemközt kerül a pappal. Nincs rémület, sem csalódás az arcán. 1210
