Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Vásáry István: Középkori elméletek a magyar őshazáról

II. Magna Hungária Iuxta Flumen Magnum Ethyl

A továbbiakban megkísérlem a 11-12. században létrejött Magna Hungária fogalom további fejlődését nyomon követni. A 13. században a fogalom konkrét tartalma megváltozott Julianus barát és társai utazásai nyomán. Közismert, hogy az 1230-as években Béla herceg (1235-től mint IV. Béla király) támogatásával domonkos missziók indultak keletre, a 9. századi honfoglalás után keleten maradt magyar néprészek feltalálása és keresztény hitre térítése végett. Az 1230-as évek elején Ottó barát és három társa indult útnak, de ezek nem találtak rá a keleti magyarokra. De Ottó útmutatása nyomán, aki nemsokkal hazatérte után meghalt, 1235-ben újabb négy domonkos szerzetes vette kezébe a vándorbotot Julianus vezetése alatt. Ez alkalommal szerencsések voltak és 1236-ban megtalálták a keleti magyarokat valahol a Volga folyó mellett, »iuxta fiúmén magnum Ethyl«.50 Mióta újra felfedezték és kiadták a domonkosok utazásaira vonatkozó forrásokat a 18. században, hosszú tudományos viták folytak arról, hogy hol lehettek közelebbről e keleti magyarok szállásterületei. Teljes pontossággal eldönthetetlen, hogy hol voltak, de ez a terület valahol a középső Volga-vidék lehetett, annak is inkább a Volga balparti része. Akárhogy is van, szempontúkból most két momentum fontosságára kell felfigyelnünk.

Az egyik az, hogy Julianus útjai után a keleti magyar szórványok történetét automatikusan a 9. század előtti magyarság történetéhez, tehát a magyar őstörténethez szokás kapcsolni. Györffy György figyelt fel először erre a fontos, középkori szemléletből fakadó aspektusra,51 de ez a megfigyelése igazán nem vált közismertté. A középkori gondolkodás számára a keleten maradt magyarok automatikusan azonosak voltak a „régi, ősi” magyarokkal, tehát Volga vidéki hazájukat is azonosították a honfoglalás előtti magyar őshazával. Más szóval, a 13. századi földrajzi állapotokat visszvetítették a 9. század előttre, így senki sem gondolkozott el azon, hogy a keleten maradt magyarok megváltoztathatták lakhelyeiket a Kárpát-medencei magyar honfoglalást követő négy évszázad alatt. S valóban ma már sokan gondolják úgy, köztük magam is, hogy a 13. századi volgai magyarok azon magyar csoportok leszármazottai lehettek, amelyek a 7-9. századi északi irányú bolgár vándorlás során kerültek bolgár csoportok társaságában a Volga-vidékre. Ha így van, akkor viszont a Riccardus-jelentés és a Julianus-levél semmi fogódzót nem ad a 9. század előtti magyar őshaza hollétére vonatkozóan, tanúságtételük csak a 13. századra érvényes. Tehát Magna Hungária, azaz a magyar őshaza Közép-Volga-vidékre való helyezése a modem kutatásban ismét egy középkori logikai kombináció által életre hívott elmélet tovább-élésének tekinthető.

A második tényező az a megállapítás, amelyet a Riccardus-jelentés nyíltan hangoztat; a domonkosoknak fogalmuk sem volt, hol keressék a keleti magyarokat: „Tudták a régiek írásaiból, hogy keleten vannak, de hogy hol,

50 SRH II. 539. Julianus első útját az ún. Riccardus-jelentés rögzítette, míg második, későbbi útját maga írta le egy, a Peruga-i püspökhöz címzett levelében. Mindkét forrást többször kiadták, ezekre 1. Györffy Gy., Napkelet felfedezése. Budapest 1965. (továbbiakban: Györffy, Napkelet) 39, 45. A szövegek legutóbbi kiadása: H. Dörrie, Drei Texte zur Geschichte der Ungarn und Mongolen. Die Missionsreisen des Fr. Julianus O. P. ins Uralgebiet (1234/5) und nach Russland (1237) und der Bericht de Erzbisczofe Peter über die TAtaren. Göttingen 1956 (Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, I. Philologisch-historische Klasse). Magyar fordításuk: Györffy, Napkelet 40-51.

51 Györffy, Krónikáink 56.

1140