Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Kiszely Gábor: II. ... és elhal az isteni hang
Septimius Severus szülővárosában, a Szicíliától délre fekvő Leptis Magnában álló diadalívén aztán szinte ijesztően elvékonyodnak, testetlenné válnak az alakok, egymás mögé állításukból sem keletkezik mélység,y s a középen álló harci szekeret pedig mintha egyenesen odavasalták volna. Érdemes rajta megszemlélni a velünk szembeforduló három uralkodót: e merev, kultuszképszerű frontalitás lesz majd a laposság mellett a késő római állami művészet egyik fő jellegzetessége. No de csak idővel, mert a század még a katonacsászárok kora, akik - miközben Róma immáron csupán névleg számít az Impérium központjának - olykor évente váltják egymást parádés öldöklések közepette. A gyakran kraj- cáros gondokkal küszködő állam persze ez idő tájt vajmi kevés domborművet rendel. Magánszemélyek számára viszont annál több szarkofágrelief készül, s rajtuk nyoma sincs semmiféle egyszerűsítésnek. Éppen ellenkezőleg. ATerme- múzeumban őrzött Hostilianus díszkoporsón látható gótok elleni küzdelem iszonyú realitásában a legnemesebb hagyományokat mutatja fel beleértve ama fény-árnyék s levegőperspektívát. Itt senki nem tapad a háttérhez, a féktelen öldöklésben és pusztulásban, a gyalázat és iszonyat őrületében egymásba gabalyodó alakok szenvedése olyan fokon izzik, hogy még a középen kaiját diadalmasan magasba emelő hadvezér pátosza is elvész. A hitvány fenekedések korának 284 után vet véget a dalmát Diocletianus. Erős kézzel megszervezi dominátusnak nevezett egyszemélyes, központosított uralmát, majd bevezeti a társcsászárok rendszerét, a tetrarchiát. Ennek tiszteletére emelik 303-ban a Forum Romanumon ama négy oszlopot, amelyekből mindössze egyetlen, az úgynevezett Decenális-talapzat maradt meg. Hátoldalának főalakja - nagyon régen nincs feje -, valószínűleg Konstantin apja épp áldozatot mutat be Victoria és Roma istennők, valamint Mars, egy pap meg a népet képviselő szenátor társaságában. Szó sincs persze holmi tógába s harci díszbe öltöztetett fogyatékosok gyülekezetéről. Az állami megrendelőket ekkor már nem érdeklik a hagyományok, a természetes formák. Beérik suta jelzésekkel s azzal, ha a vésnök íürója mélyen a kőbe hatolva vájja ki a redőket s körvonalakat, mintegy oszlásnak indítván a testeket. Az egyéniség sem kell többé, s a Nagy Konstantin tiszteletére tizenkét év múltán épült diadalív oldalkapui feletti reliefek uniformizált, fullasztóan egymásra zsúfolt típusalakjai elképesztő példái annak, miként vált fölöslegessé az arányosság is. Az adományozóhivatalt ábrázoló jelenet talán a legdöbbentőbb: a fejek s a kezek túl nagyok a testhez, a görcsbe rándult mozgás természetellenes, a jobboldali figurának pedig szó szerint ki van tekerve a karja, ettől azonban még igen vidáman igyekszik az asztalhoz, ahol bizonyára szép summa üti a markát. Mindebben sokan látják az egyszerűsítés, sőt majdan a bizánci művészetben kiteljesedő absztrahálás első jeleit, mondván, az alkotók túljutottak a naturalisztikus formákon s ezentúl mindössze a Lényeges jegyeit igyekeznek megragadni. Ugyanis miről van szó? Néhány gesztusról csupán: egyesek adnak, mások kapnak. A többi mellékes. Akár ama 312 és 315 között készült Konstantin-fejen, amely gigantikus test nyakán ült jó ideig a róla elnevezett -később aztán újra Maxentius nevét viselő - bazilika csarnokában. A harminc évesen ábrázolt uralkodó arcán - megtekinthető a Konzervátorok Palotájának udvarán -, valóban nem sokat bajlódtak a síkok megformálásával, amit csak 1109
