Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Kiszely Gábor: II. ... és elhal az isteni hang

szalagrelief tömény feszültségű, gyakran izzó hevületű jeleneteiben a figurák jóval testesebbek, mint Traianusnál, a tér behatol a ruhák redó'ibe, az árnyak súlyosabbá válnak, fokozódik a festői hatás. A véső rovására nyakra-főre alkalmazott fúró erősebb effektusokat szül ugyan, ám jóval személytelenebbül dolgozik, s ezért a formák helyett gyakorta a megvilágított vagy épp a sötéten vibráló szögletek hatnak. Mindennek ismétlésével egy cselekmény szenvedélye könnyen fokozható pátosszá. Ez aztán jól tanulmányozható a Terme- múzeumban látható Portonaccio-szarkofagon, ahol a fúró olyannyira kimélyíti a domborművet, hogy a szél átjár a kézitusa görcsös tébolyában fetrengő alakok között. Az Augustus idején fényes fehér háttér most elsötétül, mint keleten. Sokak szerint onnan származik e levegőperspektívának nevezett új technika, amelynek köszönhetően gazdagabbá, kifejezőbbé válik a római művészet, hisz immár a távolabbi síkokban is felkelthető a mozgás plasztikus látszata. Többen épp ebben látják a klasszikus egyensúly felbomlását, mondván, szó sincs holmi formai jelenségről, stiláris túlzásról, annál inkább a világkép megrendülését jelző belső kényszerről s a dekadenciáról. Ezt bizonyítandó szokás hivatkozni Marcus Aurelius méltatlan utódjának, Com- modusnak 190 körül készült s a capitoliumi Konzervátorok palotájában álló mellszobrára. E förtelmes, dáridói közepette magát istenként ünnepeltető féleszűnek csupán az volt a szerencséje, hogy atyja jó hadvezéreket s nagyjából rendezett körülményeket hagyott hátra, ennél fogva a tehetősebbje egy darabig még bízvást vigadhatott, fittyet hányva arra, miként növekednek a civilizált rétegek igényei, miközben ebek harmincadjára jut a termelés, a barbárok pedig újabb és újabb támadásra készülődnek.

Jobbjában Hercules husángjával Commodus lazán magára vetett oroszlánbőrben bávul, az állat karmai s farka igen gondos kidolgozásban a mellére csüng. A szobor a világuralmat hirdető, asztrológiai jelekkel ci- comázott golyóbison nyugszik, a fölötte tekergő bőségszaruk persze önmagukért beszélnek. Viszont tagadhatatlanul finom a sima márványarcot keretező hajzat meg a szakáll, s a vonások lágyan, fényesen, átmenet nélkül ragyognak, a felső szemhéj félig takarja a pupillákat. Akár egy jól képzett hellenista szobrász is alkothatta volna e művet, a nosztalgikus klasszicizmus egyik utolsó, barokkos példányát.

Az észak-afrikai Septimius Severus 203-ban készült diadalívén a Forum Romanumon aztán újra ott a jel, mégpedig az oldalkapuk fölött, ahol a parthusok ellen viselt hadjáratokat beszéli el két-két relief. A magasabb képmezők epizódjait egymás fölé s mellé helyezett összevisszaságban vaskos vonalak szabdalják fel, más-más perspektívából mutatva az egyes jeleneteket, a bennük nyüzsgő alakokkal egyetemben. A nézőpontok módfelett követ- kezetlen alkalmazása egy képen belül s az irreális térszemlélet épp oly jellegzetesen új vonás, mint a legalsó keskeny sávban ügyködő vízfejűek törpehada, amely a Decursióhoz hasonlóan jócskán kilép a felületből. Azt beszélik, a császár maga is barbár lévén, igen kedvelte az egyszerű ábrázolásmódot s számtalan hasonló figuráktól hemzsegő képet küldött szülőföldjéről a Városba, ahol aztán bőven akadt művelője az új divatnak, elvégre nem kellett hozzá se a klasszikus arányosság szabályainak, sem pedig a római hagyományoknak az ismerete. Más idők jártak, a hajdan szépnek vélt ideálok kora lassan leáldozott.

1108