Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Kiszely Gábor: II. ... és elhal az isteni hang

gált mintaképül. Lányos loknijaival, duzzadt ajkával, könnyed árny övezte, belülről ébredő' tekintetével e kissé tolakodóan érzéki gyermek egyik édes iskolapéldája a császár fiihellénizmusként emlegetett szenvedélyes görögimádatának, s annak a meggyőződésnek, hogy a nosztalgia újjávarázsolhatja a szépért való rajongás korát. Ám a ekkoriban készülő' művek mármár sistergő' virtuozitása s a technikai kifinomultsága láttán hamar komisz hiányérzet támad a szemlélőben. Hisz hiába érik el a díszítés legmagasabb fokát, az alkotásokban bizony nyoma sincs a jellemábrázolás sűrű ihletének, az eredetiségnek. A hajdani ideálokat tékozló, külsőségeket erőltető, üres akadé- mizmusból hideg téboly süvít, s ez már több mint merő ízléshanyatlás. A hellén eszmény átitatta kincstári művészetből most szinte teljesen kiszoruló római elemek a polgárokról készült képmásokban élnek tovább, olykor igen erőteljesen. A Vatikáni Múzeumban megcsodálható Cato és Porcia síremléke annyira verista, hogy csupán a hajviseletből tudhatjuk, nem a köztársaság előtti időkben készült.

A Birodalom eljutott ugyan a csúcsokra, de alattvalóinak zömét mind kevésbé elégíti ki az istenek sokasága, akik - nagy tömeg érzi így - nem adnak élhető választ a lét végső kérdéseire, a halál, a szenvedés, az igazságtalanság értelmére. Megannyian fordulnak tehát védelemért s megváltásért a keletről jövő kultuszokhoz, amelyekkel együtt megérkezik a Városba valami más is.

161-ben készült el a Mars mezőn Antoninus Pius obeliszkje. Talapzatát a Vatikáni Múzeum udvarán láthatjuk. Rajta a császár és felesége Faustina megdicsőülése hellenisztikus ihletésű, igen alapos, határozott térhatást mutató, mértanilag szerkesztett igényes munka, csak épp azt a gyanút kelti, mintha mindenki valamely más kompozícióból került volna ide merő véletlen- ségből; az alakok merevek, nincs egyetlen természetes mozdulatok - az életdús sasokét kivéve, amelyek alkalmasint egyedül sejtetik az összefüggést.

Ennél sokkal fontosabb a talapzat két oldalát díszítő Decursio, azaz gyászmenet, a pretoriánusok csoportját körbenyargaló lovasokkal. Balra lent kezdik nagy lendülettel, aztán felkapaszkodnak - az égbe vagy hova -, majd leereszkedve újfent nekifognak. Hát ez mi? Gyerekrajzok mutatják így az egymás mögöttiséget, amelyből itt, nézhetjük, ahogy jólesik, bizony ringlispüszerű egymás fölöttiség lesz. S mindez üres háttéren tapad. Ennek aztán semmi köze a klasszicizmushoz. Oda se neki, a látvány azért elbűvölő, kivált a lovakat érdemes hosszabban megszemlélni; fejük, mozgásuk, izmaik, inaik, patáik kidolgozása valamennyi részletében egészet alkot. Az emberábrázolással viszont még hibádzik egy s más; sok a vízfejű, tuskólábú, púpos, a méretekhez képest óriás növésű ólomkatona. Jó időbe telik, amíg a művészetbe épp belépők megtanulják a csíziót. Hogy ők kicsodák? Nem szűnik a vita arról, vajon holmi primitív mintákban érző és alkotó népművészekről van-e szó, akikről nem tudható, honnan s hogyan kerülnek egyszeriben elő, vagy pedig az e tájt már számtalan műhelyben dolgozó barbárokról. Egy azonban bizonyos: itt mutatkoznak meg először az idővel végzetessé való naiv lelkűiét jegyei.

A 161-ben trónra lépő Marcus Aurelius egész életében elszántan küzd az Impériumra törő markomán, jász és quad barbárok ellen, sikerül is őket nagy keservesen megállítani, de a Birodalom mindössze lélegzetnyi szünethez jut. Ezeket a pillanatokat figyelhetjük meg a Piazza Colonnán álló oszlopon. A

1107