Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Szalay Károly: Groteszk és karikatúra a középkori magyar képzőművészetben

béli hanem szórakoztató, mulattató, örömet okozó szerepet is kapott. A késő ókor és a kora középkor egyházi gondolkodói, Tertullianustól Clairvauxi Bernátig a maszk és groteszk e második, profanizálódott korszakával találkoztak, mivel a késő görög és a latin műveltség jelképeiből már kikopott a démoni, szakrális elem. Kivételt képezett a keleti és nyugati valamint az északi pogány népek maszk-művészete, amely még ezekben az évszázadokban is őrizte szakrális tartalmait. Természetszerűleg a népvándorlás - és a honfoglalás-kora magyarsága is. Amikor tehát a 12. századtól kezdve a keresztény magyar templomok művészetének a szimbolikája pogány helyett keresztény tartalmakat kapott és „vissza-demonizálódott”, a megkeresztelkedő magyarok jelképrendszere még szakrális volt, s pogány szakralitásból közvetlenül váltott át keresztény szakralitásba.

Mi a maszk? Nem rejtőzködés, alakoskodás, hanem éppenséggel titkolt vagy titokzatos vagy rejtőzködő, ismeretlen gonoszság tárgyiasulása. Azért, hogy a megfoghatatlanság régióiból az elpusztíthatóság körleteibe emelje át a fenyegető gonoszt. Szerepe-feladata az általa ábrázolt rossz szakrális vagy „fizikai” s a maszk-kultúra fejlettebb szakaszában gúnyos, szatirikus, komikus eszközökkel való jelképes megsemmisítése.

Az örömet okozó, szórakoztató álarc-művészetben (japán, görög, latin színjátékokban) a maszk valós jellemtulajdonságokat nagyít föl, fejez ki komikusán vagy tragikusan, tehát akkor sem rejt el semmit, csak a színészeket személyteleníti el a cél érdekében.

Minden bizonnyal először volt a maszk-kultúra démonikus korszaka és csak utána következett a démonikus-komikus majd a profán komikus ábrázolás művészete.

A szatirikus, a groteszk, a komikus maszk és emberi magatartás magasabb rendű értelmi, szellemi tudásbeli fejlődés eredménye. Az őskultúrákban mint amilyen például a magdaléni műveltség, tudatos komikus megnyilvánulásoknak nyoma sincs. Van viszont a szépség kultuszának, például a Madlaine-barlang festményein. Ugyanakkor valószínű, hogy a plasztika és a maszk-művészet régebbi mint a síkábrázolás, a festészet, a grafika.

Álarc és állatábrázolás

Az ősembert természetes - létfenntartási és misztikus kapcsolat kötötte az állatvilághoz. Ilyenformán önkifejezésének szimbólumrendszere az állati alakzatokra épült. A barlangi festmények jórészén is továbbél a maszk-kultusz. A Timenzouzine-i marhapásztor állatmaszkot visel, s álarcban jelenik meg a „Marslakó isten” is, Jabbarendben. A Tasszili sziklafestményeken találjuk a Tin-Tazarift-i álarcosokat, a szarvasmaszkban futó asszonyt. Az Amur és a Tom folyó menti sziklákon maszkok láthatók. Batha Aján, a Baj- kál-tó mentéről és a Tasz-Haza környéki antropomorf figurák fejei is maszkszernek. (Lehetséges-e, hogy a magyar templomok maszkfaragványai ide ütnek vissza atavisztikus emlékként?) A sziklarajzoknál is elgondolkodtatóbbak az őskori maszk-plasztikák. Használati tárgyakon is láthatunk állatfej-álarcot ábrázoló edényfedő fület a neolitikumból. (18)

Az állatportrék javarésze istenmaszk. (19) Ez az önkifejezési forma egyetemes emberi megnyilvánulás, és más művészeti ágakra is kihatott. A maszk mindenütt és mindenkor azonos lelki és gondolkodásbeli, valamint lélektani

1090