Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Szalay Károly: Groteszk és karikatúra a középkori magyar képzőművészetben
reakciókból született meg. „A groteszk maszk (...) általában apotropeikus (bajelhárító erénnyel bírt, azáltal ugyanis, hogy leleplezi bizonyos ártó erők valódi természetét, menekülésre készteti azokat.” (20) Közvetlen pogány magyar előzmények Honfoglalás kori magyar sírokban találtak bőrből készült halotti maszkot. IV. századi szkítakori sírban szarvasálarcos lovat, s egy agancsos démon szőnyegbe szőtt képét. A komáromi avar temetőben a férfiarcot ábrázoló csöngő is maszk, s maszkok a vicsorgó oroszlánfejek is a falerákon. Álarcszerű megoldások láthatók a Nagyszentmiklósi magyar aranykincs némely ábrázolásán. Például a 18. számú ivócsanak állatfejarca, a 7. számú korsó elülső oldalán az egyik arc állat és emberfej ötvözet. De álarc az emberfejű oroszlán az úgynevezett égi vadászat jelenetben. (21) Honfoglaláskori és környéki bronzvereteken, övcsattokon, ékszereken is fedezhetők föl maszk-alakzatok. Az álarc jelleg elterjedése a legkülönfélébb tárgyakra nemcsak egyetemes archaikus látásmód következménye, hanem egyszerű technikai kérdés is lehet. Az álarckészítők még a későbbi századokban is alkottak más művészi és használati tárgyakat. Ilyen lehet a budai ásatások során talált pipakupak a 16. századból; maszk és vízköpő jellegű. (22) Fontosak számunkra a Kárpát-medence késő avar leletei, hiszen azokról László Gyula koramagyar hagyatékra következtet. (23) Az pedig egyenesen meghökkentő, hogy az állatalakok „elnövényesedése” (24) a korabeli magyar és rokon népek művészetében, kimeríti a klasszikus értelemben vett groteszk mibenlétét. A későavar leleteken gyakoriak a maszkszerű díszek. Mellbogláron, övcsatton, vereteken, és kürtfaragásokon egyaránt. A küzdelmek, a vadászatok, az állatviaskodások a népvándorláskori és honfoglaláskori magyar és avar díszítőkedvet át meg áthatotta. (25) Emlékeztetek arra, hogy Clairvauxi Szent Bemát milyen szenvedélyesen kifogásolta a vadász és küzdő jeleneteket a szent helyeken. A megkeresztelkedő magyarok számára nem hatottak idegen elemként ezek a templomi díszítések, sőt magától értetődően illesztették be saját motívumrendszerüket az itt találtak közé, mégha az némiképp különbözött is a nyugati és mediterrán vagy germán kultúrától. László Gyula föltételezi, hogy a magyar kultúra az iszlám-perzsa műveltség sajátos változatát alkotta. (26) Tény, hogy a magyarok nonfigurativítás és absztraktció iránti fogékonysága rendkívüli lehetett, ez díszítő művészetükön jól tükröződik. Az általunk vizsgált témakör formavilága tájegységek fölöttien nemzetközi volt, amiként a honfoglalók vezetőrétegének a műveltsége is magasszintű és nemzetközi lehetett. Entz Géza szerint a magyar pogány művészet hatása szembeszökően jelentkezik a középkori templomokon.,A tarsolylemezek posztszaszsanida palmetta díszítése XI. századi kőfaragványaink egész során tűnik föl (Veszprém, Pilisszentkereszt, Szekszárd (...) stb.) Ebből arra következtethetünk, hogy királyi műhelyekben, amelyek ezeket a korai templomokat építették, a külföldről behozott mesterekkel együtt helyi kőfaragók is dolgoztak, akik jól ismerték az ősmagyar fémművesség díszét.” (27) Pogány eredetű, szatíratörténeti groteszk elem a magyarszentpáli oszlopfő, amely ruhátlan nőt ábrázol, aki jobbjával erősen kihangsúlyozott alfelét húzza szét.” (28) E képtelen póz értelmezhetetlen lenne, ha Johannes 1091