Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Sigmond István: Tapshorror
SIGMOND ISTVÁN Tapshorror Kezdhetném a szeszélyesen röpködő madárkák boldog csivitelésével, ahogy rászálltak minden egyes belépő vállára, ahogy megbámulták a kisebb-na- gyobb fülkagylócskákat, majd közel hajolva a pihés lyukacskákhoz, bohókás dallamocskáikkal elkábították a megmerevedett nyakú vendégsereget. De nem szabad ilyesmivel kezdeni, ahogy az írói szabadság belátható és korlátozott határtalanságban éli ki magát (ilyen is van?), úgy az olvasói szabadság felmérhetetlen és beláthatatlan határtalanságban tobzódik, s hátha nem akarja, hogy dérének tekintsék, s dőreségét betekerjék egy édeskés hangulat-lepellel, hogy fulladozva élvezkedjen a gyönyörtől, melyet a madárcsicsergés kábulatával juttatott neki e sorok írója. Merthogy mindhárman jelen vagyunk ezen a boldog egymásra találásnak ígérkező gyülekezőn, az olvasók s a szereplők között vajmi kevéske különbséget lehet feledezni, hiszen azonos személyek, az író pedig, nos, édeskéim, híveim (ez nem bájgúnár kiszólás, igaz, biblikus sem, olyan földi ugribugri a lélek peremén), szóval eljött az önleszámolás ideje, amikor lerántjuk önmagunkról a titkok leplét, és töredelmesek vagyunk, mint egy önmagát megejtett apácafőnöknő (ilyen is van, erről majd máskor regélek nektek), nos: az író is ott van közietek, az életre hívás ugyanis tudatos öngyötrés, s minél öngyötrőbb, annál tudatosabb, s minél tudatosabb, annál öngyötrőbb, hát, akkor ezt nem folytatom, úgysem tudnátok felfogni a lényeget, a teremtés lényegét, célját, értelmét és végkifejletét, melyet imigyen fogalmazott meg egy verőfényes elme: születés után oly bölcsek a beszédes géniuszok, mint halál után a koldusok. De még mindig nem arról beszélek, amiről szólnom kellene, és még továbbra is azzal kell vesződnöm, hogy a szereplők s az olvasók közötti azonosságról senki sem tud rajtam kívül, és akkor azt mondhatnék az író szabadság nevében és szellemében, hogy bárgyú tulkokat szülök e papírlapra. (A tulok apprehendál, noha a fülébe csicsergő madárka dallamos himnuszkája bódító barázdákat vés az agyára, de közben hallja és olvassa is, hogy tuloknak vélem a tulkot, s ha apprehendál, akkor már nem tulok a tulok, legfeljebb tulkocska, azaz beszélő barom; majd meglátjátok, hogy később tapsolni is fog, ha úgy akarom. Ide most egy újabb zárójel kívánkozna, hogy kijelenthessem: ilyen is van, elmesélem nektek nemsokára, de addig is szólt a Fentvaló, imigyen:) „Teremts egy bárgyút, fiam, hogy ellentétpárja is legyen a sok napból kiszakadt intellektusnak, akik benépesítik a világot, s egyszer csak beszélni fognak, talán még írni is, mert lángot telepítettem beléjük, mely lobog, egyre csak lobog, ha kell, lobog, ha nem kell, lobog, szóval egyfolytában lobog.” Aztán végleg ellobban, tenném hozzá kajánul, Isten ugyan nem vagyok, de a csonkig égő gyertyák meg1075
