Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Sigmond István: Tapshorror

rendült hitével még az örök életben dúskálok is egyetértenek, és persze most sincs igazam, mert lám, a megmerevedett nyakú vendégseregből hogy ömlik a gondolat, „a halotti torok mostanában sikeresebbek, mint egykoron”, jaj, mi lesz velünk, világ, nézd, kimosott agyakból bukkan elő' a füzérbe font minőségi szó, a szóözön-niagarákból mondat-tengerek születnek, benne fuldokolnak a gondolatok, „Jézus lány volt”, így szólt egyikük - ezt az örökkévalóságnak meg kellett menteni, s ha ehhez hozzáadom azt is, hogy mindez csak bevezető és sémi köze sincs a tárgyaláshoz (ki találta ki ezt az ökörséget, hogy a bevezető után a tárgyalás következik, nos, vegyétek és egyétek, akkor ez volt a tárgyalás, a bevezető sorok ezután következnek, ihajla:) szóval táncra lebbent madárcsicsergés, merevnyakúak talpig mosolyban, arcukon jehovista át- szellemültség. („Ne bántsd őket, te lator!”)... Ez ki volt? Valaki beleszólt? Te, aki nem tudom, hogy ki vagy, azt hiszed, nem tudom, hogy te tudod, hogy nem tudom?! Na, akkor lantot le, jöjjön a feketeleves, elvégeztetett. Csakhogy lobog, egyre csak lobog, bennem is lobog valami. („Esszé ez, vagy történet születik?”) ...Megint? Ismét te vagy? Négyen vagyunk? Nem, nem, csak hárman vagyunk: én, a szereplő s az olvasó. S ha azok ketten... na jó, én és ő. S a harmadik, ki beleszólt? Ki vagy te? Tulok jő. És mondá:; ez pontosvessző volt, mert ne jöjjön a tulok, és ne mondjon semmit, mert itt bevezető van, és a bevezetőben tuloknak semmi helye sincs, a szerepek kiosztva, kocsma zárva, a templomokról nem beszélünk most, minek huncutkodni egyvégtében. Ez csak szöveg volt. Nem lexikális. A horizontális bikában annyi jóérzés sincs, mint a halott imák nadrágszárában. Dada jön és megy. Ezt csak ők mondták, nem én. Kik? Látod, ugye, látod, hogy maradt egy fekete folt az agyadban fénylő képernyőn?! Ezt érted? Ezt érted. Kezdjük újra.

Jehova mosolya az arcokon. Madár csivitel. Fülkagyló élvez. És mindenki ott van. Azaz itt van. Testhezálló szerepben. (Ez a „testhezálló” sértésként is elkönyvelhető, noha a szándék messze áll a sértéstől, inkább megalázó szándékról lehetne beszélni, merthogy kényszeríteni akarja a boldog önfeledt- ségben vergődő tapsvihart, hogy egyazon ütemben tomboljon az összecsapott tenyerek kelyhében, és lám, milyen ütemes, milyen vad elszántsággal követi az útmutatást, aztán megérkezik O, végigvonul a széksorok között, lecövekel a mikrofonnál, és szól: „Testvéreim!” Orkán, nem taps. És nem hagyják beszélni. Madárkák el. Nincs tér, a tapsnak kell a hely.) Kilépek innen, mármint a zárójelből, mert komolyra fordult a szó. Benne vagyunk a történetben. A szónok csendre int. De nem szereti a csendet. Vagyis hogy a taps. Önmagát szereti, és zúg veszettül a girlandokkal kidíszített teremben, a Szónok arcán (legyen O nagybetűs ezután) dicsfény és mennybemenetel, a villanyfényben megcsillan szemében a könny, széttárt karjai ölelést imitálnak, belefér a világnak az a része, amelyet felfog a tudat önmagából, a többi tartalékként fortyog az alsóbb régiókban; az ütemes hang decibelben már nem mérhető, csillárok leszakadóban, a huzatos térben felszáll a por és visongna, ha volna hangja, zsebkendők röpdösnek zászlócskák gyanánt a széksorok fölött, ez nem vihar a biliben, se nem bili a viharban, itt a Sorsot röpíti kupola-magasba az eszét vesztett Szándék, semmi fel, fel, proletárok, semmi über alles, hiszen a hittantanárok is ott feketéllnek a sorokban, csendül a dal, nem katonásan és nem himnuszosan, de bődül és hörög, mint hívő vágómarhák kórusa a mennyország előszobáját felvállaló vágóhídi karámszerűségben, „Testvéreim!” - a Szónok.

1076