Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenír
keresztben eltorlaszolta. Kicsit visszább, egy beugróban keretes Leninkép, szilánkvirágokkal pöttyezve, ahogy végigszántott rajta a géppisztolysorozat, alatta egy civilruhás férfi hullája, arccal a fütószőnyegre borúvá. Órájára nézett, öt perc volt még a találkozóig, ideje kifelé csámborogni. Azon töprengett, hová tűnhettek társai? Mikor kimászott a gödörből, már egyiküket sem látta. Semmi vész, végeredményben nincsenek összenőve, vagy legalábbis nem úgy, mint a sziámi torzszülöttek, bár azt senki nem tudhatja pontosan, mi szunnyad benne, s főleg azt, hogy mi vár rá a következő' utcasarkon. Jól jött ez a kis barangolás, igazán nincs arra szükség, hogy állandóan egymás kezét fogják, mint az óvodások. Sok kis, tarajos hullám; belőlük tevődik össze, morajlik, zúg, rohan, sodródik tova a forradalom, és mégis úgy látszik néha, mintha az egész csak egyhelyben állna. Hát nem mindegy, hogy a szélfodrozta hullámok kergetik egymást, vagy maga a folyó hömpölyög? Most minden együtt van, s ugyanakkor végtelenül messze is egymástól. Ez nem az a pillanat, amikor bárki is kíváncsi volna az ő filozofálgatására, de legalább megfosztani sem akarják gondolataitól. Na elég, vessünk véget a ténfergésnek! Átcikázott rajta, hogy leakasztja a Lenin-képet, s a hóna alá csapja. Emlék. Géppisztollyal lyukasztott átszállójegy, melyet a Proletárdiktatúránál kezeltek, s egészen a Szabad Világ-állomásig utazhat vele. Marhaság! Miféle jegy? Hová cipelje? Az ördög vigye az egészet! Nincs tele az agya, a lelke a komcsi paradicsom ürülékével, hazug prófétáinak maszlagaival? Talán nem ropog a talpa alatt elég üvegcserép? A katona már nem állt az ajtóban. Az őrségnek egy szürke kalapos, sötétkék télikabátos férfi magyarázta indulatosan, hogy meg kell alakítani egy szakértőkből álló bizottságot, s azok járják végig a pincelabirintust, mert így vaktában nincs sok értelme a bontogatásnak. Köszönt nekik, s akkor megakadt a szeme a hirdetőoszlop óráján, mely csodák csodájára működött, noha alatt a hengeres test szitává volt lyuggatva. Az óra sietett kissé, fél három múlt rajta két perccel, pedig a sajátján még csak öt perc múlva lesz annyi. Veszélyes helyen állt ez a hirdetőoszlop, a színház előtt, és mégis épen maradt. A háborúban egész városok dőltek romba, de mindig akadt egy szobor, egy torony, vagy egy ház, mely a legnagyobb pusztulás közepette is megúszta egyetlen karcolás nélkül, s úgy ágaskodott, mint a frissen kaszált rét száron hagyott, egyetlen szál margarétája. Egyébként pedig nincs oka, hogy izguljon, világosan megmondta, mikor és hol találkoznak. Már észre is vette Totyát, Pöttömöt, Kalapost, Csifát és Zsidót, kisebb tömeg vette körül őket, de a zsivaj elnyelte a hangokat. Kockás és Bányász egyelőre sehol, de van még néhány percük, majd csak előkerülnek. Rigó ellenben az óra alatt ácsorgott, s gesztikulálva magyarázott valamit a jambó-sapkásnak. Valószínűtlennek tetszett számára a kép, volt valami filmforgatásszerű hangulata. Most éppen szünet van, mert a rendező az operatőrrel megbeszéli a következő jelenetet, a statiszták pedig fecsegve, lustálkodva várakoznak. Tavaly egyszer kimentek Istivel a filmgyárba, ahol statisztákat kerestek; be is válogatták őket, hogy utcai járókelőket alakítsanak. Eleinte, a forgatási szünetekben telve voltak feszültséggel, de aztán elegük lett belőle. Hát 1049
