Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenír
hogyne, amikor harmincadszor terelgetik őket ide-oda, s a világon semmi érdekesség nincs a dolgokban, csak át kell menni a körúton, párban Istivel, és közben beszélgetni valamiről, bármiről teljesen mindegy, mert úgyse veszik fel a hangot, csak az a fontos, hogy a szájuk mozogjon. „Ennél még a vagonkirakás is jobb” - morgott Isti, és mindketten megfogadták, hogy soha többé nem teszik ki magukat efféle, agysorvasztóan unalmas téblábolásnak... Vagy lehet, hogy nem is így történt, hanem Bányász és Kockás vitatkozott a jambósapkással, és Rigó hiányzott a képből? A memóriája is tele van golyóütötte lyukakkal, kicsorog a kronológia, s a foszlányok bármivé összeállhatnak. Káröröm. Színtiszta káröröm. Erre viszont emlékszik, vagyis hogy cseppet sem sajnálta az ávósokat. Meg arra is, hogy többen megszólítják, mert hiszen látták, hogy járőröző szabadságharcos, mi több, nagykutya, mivel fegyver van nála, s a hozzá hasonlóknak parancsol. Az emberek már gyártották az előző nap legendáját, zsibongtak, cáfolták egymást, nagyzoltak, adták a bennfentest, kockázat nélkül vállalhatták azt, ami már mögöttük volt. Mélységes ihletettséggel bújtak bele újra és újra saját képzeletükbe, hogy ott kifinomult precizitással tovább színezgessék, toldozgassák az eseményeket. Ki nem szeretne hős lenni utólag, ha a személyes részvétel mellőzhető? Egy sísapkás, viharkabátos bácsi esküdözött, hogy ő itt volt tegnap, s megpróbálta visszatartani a Légszesz utca sarkán lapulókat, ne rohanjanak ki a térre, váljanak még egy kicsit, úgylehet, csak kamuból tűzték ki a fehér zászlót az ávósok. „Nekem volt igazam, nekem volt igazam” - hajtogatta, de nagyon figyeltek a szószátyár öregre. Őt is körbefogták, kezet ráztak vele, törleszkedtek, bizonyítgatták, milyen sok múlott rajtuk. Arra gondolt, hogy egyszerűen csak a közelébe akarnak férkőzni, együtt örülni a félistennel, aki a Nagy Történelmi Pillanat bajnoka. Véleményét kérték, tanácsokat adtak neki, egynémelyikük fontoskodva suttogta, sziszegte, hogy olyan titokról tud, amikhez képest az atombomba feltalálása smafu, ám ővele megosztaná. Aztán egy tiszta feketébe öltözött asszony kapaszkodott sírva a karjába, a fiát vesztette el az előző nap, könyör- gött, hogy maradjanak a téren, fészkeljék be magukat a színházba, mert a környékbeliek még mindig félnek, hogy éjszaka majd az ávósok előbújnak valahonnan, egy alagútból, s házról házra járva mindenkin bosszút állnak, márpedig neki otthon két csitri lánya van, akiket nem akar elveszíteni. Ekkor ízlelte meg először a hatalom, a kivagyiság mélységmagassági mámorát, s kicsit restelkedett is magában, hogy milyen kedvtelve domborít. Bajuszra gondolt, még mentegette is, mert ha valakinek akkora, tényleges erő, döntési jog összpontosul a kezében, núnt a Corvin-köz parancsnokának, az nem viselkedhet úgy, mint egy boltba induló háziasszony, vagy fusizásból hazafelé tartó szaki, aki bárkivel ráér trécselni. Roppant egyszerű: ha valaki VALAKI, akkor hozzá képest mások senMk. Őt csupán a látszat emelte VALAKIVÉ ezen a téren, s lám ennyi is megártott neki. „Berúgtam _ gondolta -, anélkül, hogy akárcsak egy kortyot is ittam volna, és most tessék! Meg vagyok gárgyulva.” Mintha ragacsos lében lebegne, s a szájából kiröppenő, tömör válaszok (jól tette”, „majd megfontoljuk”, „maguknak is minden jót”, „bízzanak a jövőben”) sodornák előre, aztán egyszercsak ott állt a bajtársaitól körülvéve, miközben 1050
