Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenír

- Csupa sár a nadrágod. Hol hemperegtél?- A színház előtti gödörben, itt a saroknál.- Azt bárki mondhatja. Mutasd a nemzetőr-igazolványod.

Kihalászta belső zsebéből, fogta, odavillantotta az akadékoskodó orra alá,

de ki nem engedte volna a kezéből.-Kösz bajtárs, menjél csak, de nem számíts odabent valami fényes revűre.- No nem is azért - magyarázkodott ő -, de hát tudod, hogy van ez. Jártam én már ankarában nagy gatyában! Úgy szeretnék néhány békegalambot elereszteni ebben a nácikomcsi terrorházban, ha semmi másért, csak azért, hogy egyszer majd elmesélhessem az unokáimnak.

A tányérsapkás nevetett, fogsora fehéren villogott, még kissé dülledt, szürkészöld szemében is kuncogott a lezserségnek álcázott boldogság.- Mi az, tán babot ebédeltél? De mondd csak, milyen a helyzet felétek?- Fejlődgetünk, gyarapodunk, szerveződünk. És ti honnan vagytok?- A Baross térről.- Azt mondják, ott is nagy volt a gyűrődés.- Igyekeztünk. Hát ki akar itt továbbra is rohadt krumpli módjára csírázgatni? Nincs igazam?- Dehogyisnem. Tökéletesen.- Látod ezt a rengeteg hőst? Kevesen voltunk, sokan maradtunk. Mind itt sompolyognak. Innen lőttem, onnan rohamoztam... Hogy ezek mit összesüketelnek! Mennyi hamuka!- Hadd mondják, kit zavar az! Győztünk, vagy nem? Most arról van szó, hogy Háry János ugrik be Dugonics Titusz szerepébe.

A katona nyerített.-Te mit gondolsz, tényleg kitakarodnak? - kérdezte. - Tegnap óta húznak, mint a vadlibák, csakhogy nehéz ám az orosznak hinni. Azt viszont meg kell hagyni, hogy nélkületek beszart volna a halott már huszonötödikén.- Még szép - vágta rá öntudatosan. - Most persze, hízik a májam, mert olyan jól esik ezt hallani tőled, de hidd el, napokig fogalmunk sem volt, mi folyik körülöttünk, csak vitt bennünket a lendület.- Éppen ez volt a káprázatos benne - lelkendezett a katona -, mindenki a saját szakállára játszott, de végre egyszer ebben a nagy, büdös életben nem rólad döntöttek, hanem te dönthettél. Számomra olyan ez az egész, mintha egyfolytában álmodnék.- Aztán, ha majd felébredünk, mennyien fognak irigykedni ránk?- Na és? Ami tény, az tény. Röfögjenek csak. Egyék a kefét.

Kezet ráztak. Kettesével föl a lépcsőn az első emeletre, végig az utcai front folyosóján, egyik szobából ki, a másikba be. Mintha egy múzeumban járna, ahol már leiig elbontották a kiállítást. Golyónyomok a falon, egymás tetejébe hajigáit bútorok, szétszórt egyenruhák, temérdek marxista imakönyv, rengeteg papír, töltényhüvelyek, egy lábosban ételmaradék. Az egyik szobának leomlott a hátsó fala, mindenfelé a tankgránát robbanásnyomai, akárha egy hatalmas mancs csapkodott volna ide-odaszökdelő zsákmánya után, szabálytalan koromfoltok és csíkok a padlón, a mennyezeten. Egy szénné égett íróasztal csonkja árválkodott a sarokban, mint valami őshüllő váratlanul előkerült darabja. A folyosót térdmagasságig elborította a törmelék, nem is nagyon lehetett tovább menni, mert egy plafonból kiszakadt betongerenda

1048