Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenír

- Szolnok? Ott is volt tábor? Persze, hogy mindenütt volt, az egész ország egyetlen börtön, nem is tudom, miért csodálkozom rajta.- Nem Szolnok, hanem Csolnok - javította ki Rácz. - Az egy bánya Dorog mellett, de ne tudd meg soha, milyen. Kerültünk ott omlásba is, hát azért mondom, hogy értünk a túrás-fúráshon.

Akkor minden rendben van, gondolta, ennél jobb kezekbe nem kerülhetett volna a lentiek sorsa. Kicsit megkönnyebbült, már nem fojtogatta úgy a tehetetlenség, mint a kurtavas.

Búcsúzóul összeölelkezett Ráczzal: - Majd keress meg a Corvinban.

Fölfelé simább volt az útja, igaz, Ráczék alulról fogták, tolták, segítették. Csak jóval később jutott eszébe, hogy a hamis név miatt esetleg nem találja meg a másik.

A gödör az úttest közepén tátongott, valamivel közelebb a színházhoz. Elindult a pártház bejárata felé, a fal mentén haladt, fönt a járdán, ott kevesebb volt a szemét, de alig tett néhány lépést, ismét egy csődület állta útját.

Karnevál. Búcsú. Vásári forgatag. Percenként újabb és újabb szenzáció. Kóstoljunk csak bele, ha már ekkora élménnyel ajándékozott meg az ég.

Átcsörtetett a tömegen, egészen a járda széléig, imitt-amott bokáig gázolva széthajigált iratokban, törmelékben, üvegcserépben. Mindenfelől szitkok, káromkodások hallatszottak, de ezek nem neki szóltak, s akkor észrevette a hullákat, úgy hevertek egymás mellett, akár a kidöntött totemfák. Négy vagy öt egyenruhás, csak egyikük-másikuk arca, valamint buggyos nadrágjuk és csizmájuk látszott ki a rájuk szórt ávós zubbonyok, brosúrák, papírok, Rákosi- és Sztálin-képek alól. Az egész épülettömb a budapesti párt- bizottságé volt. A régebbi szárny valamikor a századforduló táján épülhetett, lehet, hogy szállodának vagy kuplerájnak. Annak idején Szegeden is egy patinás szállóba telepedett be az AVO, melyet a földi halandók kikerültek, vállalva inkább, hogy más utcákon, három-négy sarokkal többet gyalogolva érik el céljukat. Ha mégis elment az esze valakinek, hát igyekezett minél gyorsabban tovaosonni, s tekintetét mereven az aszfaltra szegezni, mert a mimózalelkű terrorlegények hamar megsértődtek a kíváncsi pillantásoktól. O is végigkoslatott néhányszor ezen az útszakaszon, még leskelődött is, csakhogy hősnek érezze magát. Általában gyanús csend gubbasztott a volt szálloda árkádos bejárata előtt, a rettegés láthatatlan keselyűje. „Jobb, ha tudod - okította egyszer keresztapja -, hogy odabent az utolsó csepp reményed is merénylet.”

De itt most áll a mulatság, hiszen szét lett taposva, fel lett füstölve a viperafészek. Októberi népünnepély, majdhogynem utcabál, éppen egy szabadtéri előadás folyik, nem kell hozzá se jelmez, se díszlet, saját rongyaiba öltözve száz és száz Lúdas Matyi torolhatja meg sérelmeit a hatalmát vesztett Döbrögin. Az agyongyötört, megbecstelenített nép visszabecstelenít.

Az ajtóban fegyveres nemzetőrök álltak, nem engedték be a kíváncsiskodókat; ettől függetlenül nagy volt a nyüzsgés, a sürgés-forgás.- Honnan jöttél? - kérdezte tőle egy tányérsapkás, tiszti köpenyes, rangjelzés nélküli, fiatal katona, a három tagú őrség parancsnoka.- A Corvinból. Bemehetnénk?- Van rá parancsod?- Nincs.

1047