Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenír
Éppen egy derékvastagságú, rozsdás, öntöttvas kanális mellett ástak, csákányoztak a többiek.- Na, kuksizzá csak ide - mondta neki Rácz, s az ásóval megkocogtatta a vascsövet. - Hallod má?- Nem. Most minek magyarázza, hogy a detonációktól, az állandó fegyverropogástól többé-kevésbé valamennyien megsüketültek. Neki is állandóan az volt az érzése, mint amikor telemegy vízzel az ember füle.- Hát akkó nyomd a vashon a füled - oktatta a kisember. Kopp-kopp. Akár valami elsüllyedt tengeralattjáróból; valahonnan válasz érkezett: kopp-kopp-kopp. Ez bizony nem visszhang! És nem is képzelődés, hallucináció, vagy az ő szívdobogása.- Hallod má?- Halványan valamit.- Várjá, tüstént megkopogtatom mégecce. Kopp-kopp. Most már határozottabban, s egészen hosszan: kopp-kopp-kopp-kopp- kopp-kopp...- Teremtóm, irgalmazz nekik! - szakadt ki belőle a kétségbeesett sóhaj. Jégcsapujjakkal markolt gerincébe az iszonyat, elképzelte, ahogy csontvázzá aszalódott lények zsugorodnak valahol a mélyben. Kitépett lábú és szárnyú rovarok; egy gonosz kéz csonkította meg, hogy aztán gyufásdobozba zárja őket. Csupán egynémelyikük vergődik még, a fejükön ottfelejtett csáp mocorog, távol a fénytől, távol a levegőtől, távol az időtől. Hunyt szem, az agy helyén lüktető seb; felhúzott térdekkel gubbasztanak a nedves betonpadlón, egymáshoz préselődve, mint a heringek. Összetörve, nap mint nap véresre rugdosva, ürülékükben fetrengve, fuldokolva, olyan messze, ahol már sötét, átláthatatlan, zavaros víz az élet, és nincs más hátra, csak a nyelés, meg néha egy-egy utolsó, felszikrázó reflex, hogy legyen már vége, tapossa már agyon őket valamelyik pribék! Sodrás. Tajték. Örvénykavarta képek. Keresztapáék Ebesen. Tüske zsilettel összevagdosott nyelve. A Vácról szabadult politikai fogoly el-elcsukló hangja, amikor az egykori kriptákból átalakított fegyelmi zárkákról beszél a moziban. Az elviselhetetlenül erős bűz, a velőt szaggató hideg. Dulakodás, jajgatás, az ütések puffanásai... Felderítetlen bűnbányák, elrongyolt cémaférgek, gyilkos denevérhuzat, ávós pengeprésbe szorult csonttöredékek. És mintha ez az egész az ő fejében történne. Hevenyészett, alkalmi dögkút a koponyája, ahol mindenki egyszerre sír, panaszkodik, reszket, könyörög, ahol sohasincs dél és sohasincs éjfél, és akkor teljesen váratlanul megcsörren valami odafentről, talán maga az Isten kopogtat a foglyoknak mennyei kulcsával, jelezve, hogy nemsokára leomlanak Jerikó falai. Hamarosan kéken fog spriccelni a remény, feltépett artéria lesz fölöttük az ég, nevető arcok zuhognak a résen, kezek, kezek és újabb kezek nyúlnak feléjük, kapaszkodnak csontcsuklyáikba, ragadják, rángatják fel őket a magasba a kinti világba vezető krátereken át. Odafónt a szeretet fénytavai. A szabadság kitágulás. Fonnyadt múmiájuk, már ami maradt belőlük a bőrükbe csomagolva, mostantól sérthetetlen. Nincs több rúgás, nincs több vak1045
