Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Pomogáts Béla: A magyar emigráció mandátuma
arra törekedtek, hogy beilleszkedjenek a befogadó társadalomba, megélhetést, gyarapodást, emberi közösséget találjanak mint amerikaiak, angolok, németek, svédek, franciák. Ok már törve beszélik anyanyelvűket, eltávolodtak a magyar kultúrától, nem olvasnak magyar könyveket, gyermekeik valószínűleg, unokáik bizonyosan nem tudnak magyarul. Számukra saját magyarságuk már csak valami bizonytalan származástudatot, halovány érzelmi kötődést jelent. Ebbe a rétegbe tartoznak a széles munkás, kereskedő és értelmiségi rétegek, ide tartoznak az amerikai magyar Nobel-díjasok is. A másik, mindenképpen a nyugati magyar „társadalom” ezzel ellentétes oldalán elhelyezkedő magyar réteget a (főként amerikai, dél-amerikai, ausztráliai) magyar gettólakók alkotják. Akik nem tudtak, vagy nem akartak beilleszkedni a befogadó társadalom kereteibe, idegen számukra ennek kultúrája és közélete, de idegenné vált a magyarországi valóság, közélet és kultúra is. Nem ismerik igazán a magyar irodalmat és művészetet, még az 1956 utáni korszak ellenzéki szellemiségű irodalmát sem, és egy olyan álomvilágot próbálnak berendezni maguk körül, amely az 1944-es, 1947-es hazai állapotokat rögzítené. Ebben a rétegben igen élénk magyar egyházi és egyesületi élet zajlik, ez a réteg azonban már szinte képtelen kommunikációs viszonyba kerülni bármivel, ami Magyarországon az elmúlt évtizedekben létrejött. Többnyire fogalmuk sincs arról, hogy a hazai szellemi élet mai szereplői mit csináltak a többévtizedes diktatúra idején. Keblükre ölelik az időközben antikommunistává vált egykori párttitkárokat, és gyanakvással tekintenek mindazokra, akik elutasítják az általuk képviselt két világháború közötti retorikát. A harmadik, talán „köztes” réteghez azok tartoznak, akik az úgynevezett „kettős identitás” jegyében alakították életüket: helyet tudtak szerezni maguknak a befogadó ország társadalmában és kultúrájában, kapcsolatokat építettek ennek a kultúrának a jeles képviselőivel, egyszersmind hívek maradtak szülőhazájukhoz, anyanyelvükhöz és a magyar kultúrához. Egyrészt áldozatosan fáradoznak azon, hogy ennek a kultúrának a szétszóródásban is legyenek otthonai és műhelyei, másrészt mindig készek voltak vállalni az anyaország, az egész Kárpát-medencei magyarság érdekeinek szolgálatát, és eleven kapcsolatokat építettek ki a hazai magyarság (mindenekelőtt a magyar kultúra, irodalom, művészet, tudomány és oktatás) személyiségeivel. Ezt a „köztes” réteget valójában az emigrációs magyarság viszonylag kisszámú értelmiségi csoportjai alkotják, mindazonáltal ők hozták létre és tartják fenn a nyugati magyar társadalom leginkább működőképes szervezeteit, mint amilyen az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom (Pax Romana), a bécsi Bornemissza Társaság és Európa Klub a londoni Szepsi Csombor Kör, a hollandiai Mikes Kelemen Kör, a svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) vagy az észak-amerikai Magyar Barát Közösség, amely a Lake Hope-i Jtt-Ott”-kon- ferenciákat rendezi. Természetesen ennél jóval több hasonló értelmiségi egyesület, kör, társulás létezik. Valójában ezek az értelmiségi közösségek voltak képesek igazán felmutatni és érvényesíteni a rendszerváltozás utáni Magyarországon az emigrációs magyarság legjobb értékeit. A nyugati és a hazai magyarság történelmi egymásratalálásának ügye igazából azért került csapdahelyzetbe és futott téves vágányra, mert a hazai 1033
