Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Pomogáts Béla: A magyar emigráció mandátuma
politika 1989 után nem ezt a „köztes” értelmiségi réteget szólította meg. Nem velük kívánt elsősorban együttműködni, hanem azokkal az emigráns csoportokkal, amelyek évtizedeken keresztül élték az emigráns gettók mindennapi életét, szórták átkaikat a kommunista rendszerre és készültek a hazai nagy rendcsinálásra, miközben alig voltak hiteles ismereteik a magyarországi valóságról, és nem voltak kapcsolatban a hazai szellemi élet köreivel, még a független és ellenzéki értelmiségiekkel sem. Az emigráció hazai kezelésében és fogadásában stratégiai hibák történtek, pontosabban egy téves stratégia érvényesült. A rendszerváltozás után be-ren- dezkedő új politikai osztály, a felállított kormányhivatalok ugyanis nem tudtak igazán eljutni az emigráció már teljesen beilleszkedett (és ezért formális magyar szervezeteket nem is alakító) értelmiségi csoportjaihoz, némi bizalmatlansággal kezelték a mérsékelt politikát folytató, ,kettős identitást” valló csoportokat, és leginkább az emigrációs gettók (általában jobboldali) képviselőiben bíztak, ők különben is „nemzeti emigrációnak” nevezték magukat. Ez hozta létre a nyugati és a hazai értelmiség találkozásának azt a csapdahelyzetét, amely leginkább a Magyarok Világszövetségének 1991-es újjáalakuló közgyűlésén mutatkozott meg igazi valójában és veszedelmes következményeivel. Ezen a közgyűlésen ugyanis - a hazai politikai fogolyszervezetek képviselői mellett - leginkább a nyugati magyarság jobboldali csoportjai kaptak hangadó szerepet. Olyan igen messziről érkezett és minden alaposabb tájékozódás nélkül fellépő emberek, akiknek általában fogalmuk se volt a hazai értelmiség törekvéseiről és korábbi tevékenységéről, és természetesen nem ismerték az utódállamok magyar értelmiségét sem. Ezek a csoportok szabták meg a világszövetség politikai színképét, és akadályozták meg azt, hogy ez a szervezet valóban átfogó jellegű egyetemes nemzeti érdekvédelmi tömörülés legyen, amely az egész magyarság összefogását és képviseletét vállalja, és a széleskörű nemzeti összefogás által alakítja ki stratégiáját, alapozhatja meg eredményességét. A nyugati magyarság, ahogyan a hazatérő vagy hazalátogató emigrációval találkozó hazai magyarság is, ahogyan már mondottam, egy kínos csapdahelyzet áldozata lett. Mindennek ellenére a nyugati magyarok igen széles rétegei, mindenekelőtt a „köztes” rétegnek nevezett értelmiségi csoportok, továbbra is vállalják az egyetemes magyar érdekek szolgálatát és képviseletét. Következésképp ezeknek az értelmiségi csoportoknak a közeli jövőben megnövekedhet a közéleti-politikai szerepe, és a hazai magyar értelmiségnek is jobban oda kell figyelnie az általa hangoztatott véleményekre. A nyugati világban, a legszerényebb számítások szerint is, egymilliónál több, inkább másfélmillió olyan magyar él, aki megőrizte anyanyelvét és anyanyelvi kultúráját, és szolidaritást érez az egyetemes magyarság iránt. Ez a nagyvilágban szétszórtan élő magyarság nagy szellemi, politikai és gazdasági erőt jelent. Okos politikával és a közös nemzeti felelősségtudat mozgósításával ezt az erőt mindenképpen az összmagyar feladatok mellé lehet állítani. Természetesen azokat a csoportokat (mozgalmakat, nyugati magyar közösségeket) kell megszólítani, amelyek valóban képesek támogatni a magyarországi gazdasági és politikai konszolidációt, felemelkedést, illetve a Kárpát-medencében élő magyar népcsoportokat, nemzeti kisebbségeket. A nyugati világban élő magyarok elkötelezettsége nemcsak abban nyil1034
