Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő V.

könyvet és keresett egy félreeső zugot a templom mögött a közösség temetője mellett, ahol hűvösebb napokon is talált menedéket. A völgyön túl kiláthatott az erdőre, a dombokra, ahol egy napon remetesége felépült. Itt írt verseket és vetette papírra a szemlélődésről első gondolatait.

A Nona éneklése után újabb két óra munka következett a délután folyamán, majd a 4.30-kor elmondott vesperás előtt jutott egy kis idő olvasásra. Ha nem volt ünnep, korábban kezdték a zsolozsmát, hogy az el- húnytakért is tudjanak imádkozni. A vesperást megint csendes ima követte a stallumokban állva, ezúttal negyed óráig. Aztán az étkezőbe mentek egy kis könnyű hidegvacsorára: valami kevés étel 5 dkg kenyérrel és egy csésze teával. Idővel rugalmasabban kezelték az esti étkezést, míg végül a szerzetesek teljesen szabadon megválaszthatták, mit egyenek és mennyit. De akkoriban még a délutáni kemény munkában megfáradt és jól megéhezett ember kevés dologgal csillapíthatta étvágyát, a másnapi ebéd pedig még messze volt. Vacsora után a közösség egy húszperces közös olvasásra gyűlt össze, mielőtt visszamentek a templomba a nap utoló szertartására, a kompletóriumra és a Salve Regina eléneklésére. Merton megjegyzi, hogy az esti olvasásnál gyakran elaludt: egy dologgal több, amit megbánhatott a Salve Regina utáni lelkiis- meret-vizsgálatkor. Aztán az apát áldását adta és mindenki aludni ment.

Az ilyen telített napok gyorsan telnek. Mint látjuk, ha Merton a teljes munkaidejét az írásra fordíthatta volna is, az még mindig csak nap négy óra lett volna, az is két részletben. Kevés ideje maradt olvasásra, ami pedig nagyon fontos volt a számára. Szerencsére gyorsan olvasott, sok alapművet olvasott már fiatalon, amelyek szükségesek voltak az íráshoz. Még a költészetre is tudott időt szakítani, de mindent összevetve igen kevés ideje volt a szemlélődésre. Nem csoda, hogy állandóan egy saját cella után sóvárgott, ahol hosszú órákon át olvashatna, imádkozna. Ez a lehetőség a kartau- ziaknál vagy a kamalduliaknál megadatott volna. A szerzetesek tradicionálisan cellának nevezik a saját szobájukat, mert hiszik, hogy a latin „cella” szó kapcsolatban van a „caelum” (menny) szóval. Egy ilyen hely, szabadidő, tágasság, magány ... tényleg mennyei lenne.

Ez tehát a hétköznapi beosztás a téli időszakban (szeptember 14-től Nagyböjtig). Ha Merton a kolostort körülölelő falak felett elnézett, elgondolkodhatott, különösen a közösség növekedtével, miért voltak ilyen szűk helyre bezsúfolva, amikor többezer hektár erdőség övezte őket. 1951-ben végre kapott egy kis viskót, egy remetelakot, ahol nagyobb magányt talált a szabadidejében. Amikor 1955-ben megtették novíciusmesterré, vasárnap délutánonként kivezette a fiatal szerzeteseket az erdőbe és arra bíztatta őket, hogy próbáljanak örömet találni az egyre nagyobb magányban. Évek múltán Merton helyes meglátása győz majd, és minden szerzetes magáénak tudhatja az erdő szabadságát, néhányuk magában a Gethsemaniban találhat remeteségre, és nem kell irigykedő pillantásokat vetniük a kartauziakra és a kamalduliakra, valóban nagyobb szabadságot és magányt élvezhetnek majd, mint e remeteszerű szervezetrendek tagjai.

A szerzetesek napirendje évszakonként változott. Böjti időben egy kicsit rövidebb volt a munkaidő és hosszabb idő jutott olvasásra, de nem sokkal, mert több szertartás volt és hosszabb bűnbánatot tartottak.

1007