Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő V.
Húsvét után éppen fordítva alakult, több munka, kevesebb olvasásra szánt idő, ahogy a nyári munkák megkezdődtek. A ciszteriek nem sok mesterséges penitenciát szabtak ki, volt elég valódi a napi életben, a munka, a böjtölés, az állandó ima és szemlélődés kereséséhez való hűség. Két mesterséges penitencia létezett, amikor Merton a kolostorba került: a heti fenyítés és a káptalan, valamint az ezt követő nyilvános bün- bánat. Merton számára a legnagyobb penitencia a heti fenyítésben annak nevetséges volta lehetett. A péntek hajnali zsolozsma után a szerzetesek a hálóterembe mentek, derékig levetkőztek és néhány percen át egy kis kötélostorral verték magukat. Télen a háló dermesztő levegője volt a legnagyobb büntetés, az ostorozás pedig kellemes bemelegítő testgyakorlat. Első felbuzdulásában persze mindenki jámbor gondolatokat próbált a fejében forgatni, ahogy ostorozta magát, de a humor mindenen áttört. Remek lenne, ha rendelkeznénk egy kis listával azon gondolatokról, amelyek Merton agyán átfutottak, ahogy ezt hétről hétre előadta. A káptalan hasznos fóruma lehetett annak, hogy betartsák az előírásokat, amikor azokat annyi apró rendelkezésben fektették le. A káptalan sosem érintett mélyebb kérdéseket, sem nem volt hatalma, hogy valami rendőrállambeli mentalitást alakítson ki. Merton jó humora itt is jó szolgálatot tett. Eltartott neki egy kis ideig, mire a trappista mentalitáshoz hozzáidomult. Féktelen jókedve elő-előtört belőle, különösen munka közben. Másokat is könnyen derűre fakasztott. Aztán újra csak jól érezte magát, amikor vádolta magát a következő káptalanon emiatt, és azokat is, akiket magával rántott a szertelenségbe. Nehéz lehetett a sokszínű penitenciákat komolyan venni: a padlón ebédelni, megcsókolni a testvér lábát, könyörögni az életért. Dom James elmondta, mennyit okult abból, hogy a világhírű írót a padlón látta üldögélni, amint alázatosan ott költötte el ebédjét. Merton valószínűleg még élvezte is, hogy az attrakció középpontjába került, de bizonyára megvoltak az ájtatos reakciói a „büntetéshez” illően. Az új érával aztán mindez, káptalan és fenyítés, átsiklott a történelem lapjaira. Merton nem sok változást ért meg abból, amit a megújulás hozott. Némely változást azonban kifejezetten nehezményezett. Ilyen volt a latin nyelv elhagyása. Mindig is szerette a latint, megvolt hozzá a háttere, hogy többre tartsa, mint a többség. A megfelelő időben és helyen szeretett bizonyos mennyiségű formalitást és rituálét. Ugyanakkor jogosan gyanakodott a tendenciára, hogy minden hangsúlyt a külsőségekre helyeztek és csak keveset az élet mélyebb megújítására. Látta az intézmények uralkodó vonakodását, hogy igazán tiszteljék és támogassák az egyént. Röviddel halála előtt kifejezte meggyőződését, hogy a szerzetesnek szüksége van arra, hogy elhagyhassa a kolostort, hogy tovább növekedhessen. Egy intézménynek nehéz lenne sok Thomas Mertont befogadni és elfogadni, ő azt akarta, mindenki kapja meg nemcsak a lehetőséget, de a támogatást is, hogy ki tudja bontakoztatni teljes tehetségét. Ez a szellem ijesztő egy elöljáró számára, aki a dolgok felett akar állni, főleg ha azt hiszi, neki kell a legfényesebb csillagnak lennie a helyi égbolton. Kevés az a lelki nagyság az elöljárók között, aki azt akarja, hogy az emberei túlragyogják őt. Merton utolsó apátja ilyen lelki nagyság volt. A cisztercita rend az egyik legnagyobb kihívást abban látja, hogyan közvetítse a ma emberének a monasztikus szerzetesség lényegét. Mély változás 1008
