Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő V.

megszeretett. Ahogy egyik fiatal szerzetes az apjának mondta, ez két perc ima volt és 28 perc „spagetti” (hosszú, kárbaveszett idő), ha valakinek sikerült ébren maradnia az álom elleni küzdelemben. Aztán felkapcsolták a lámpát, és a szerzetesek belekezdtek a kánoni szertartás éneklésébe: húsz zsoltár, néhány himnusz, tizenkét olvasmány, amit vasárnaponként és böjti napokon a Te Deum hálaadó himnusza zárt, egy evangéliumi olvasmány, majd az apát áldása. Ezalatt, ha nem is végig, mindenki leülhetett.

Mindez természetesen latin nyelven zajlott. Ez Merton számára nem jelentett nehézséget, ellenben sok novíciustársával, ő otthonosn mozgott a latin nyelv területén. Ha az olvasmányok bonyolultak voltak vagy a felolvasó gyatra latinsága zavaró volt, külön breviáriumban követte a szöveget, miközben valaki felolvasta azt. Kolostori élete első tíz évében kántori feladatokat is ellátott, gondja volt rá, hogy a kórus egyazon hangon recitáljon. Csak vasárnap és nagyobb ünnepeken énekelték dallamra a szertartásokat, jelentősen megnövelve azok időtartalmát. Nem csoda, hogy a fiatal szerzetes fáradtságot, lehangoltságot és kiábrándultságot tapasztalt az imák ilyetén való kivitelezése után napról napra. És ezt imának hívták! A régi szerzetesek azért választották ezeket a korai órákat az imára, mert ezeknek volt bizonyos mélységük és csendjük a számukra - az egész teremtett világ még pihen, alkalmas az idő az elmélyült imára. De ez az idő bizonyosan nem alkalmas az ilyen fajta imára vagy a monoton recitálásra. Örökös küzdelem az álommal, örökös újrakezdés.

Az éjszakai szertartások reggel négy óra után értek véget. Amikor nem volt ünnep, a kánoni szertartás rövidebb volt, de egy rövid szertartás követte az elhúnytakért, így a szertartások nagyjából azonos időben végződtek. Ekkor a szerzetes-papok egy-egy kisebb oltárhoz mentek misét mondani. A nempapok segédkeztek a papoknak. Áldás volt ez, mert aktívan részt vehettek a szentmisében. AII. Vatikáni Zsinat előtti időkben a pap az egész szentmisét latin nyelven, háttal a híveknek, egyedül mondta el, csak a ministráns adott néhány rövid feleletet. Az egész kongregáció részvétele abból állt, hogy a szentáldozás előtt röviddel felálltak, a szeretet és a béke jeleként megölelték egymást, majd megkapták nyelvükre a szentostyát. Ennyi volt az aktív részvételük. Aztán újra leültek negyed óra hálaadásra. A szentmise és az eucharisztia ünneplése valóban alkalmas lehetett a szemlélődő imára. Ezt követően a szerzetesnek több üres ideje maradt személyes imára is.

Első kolostori napjaiban Merton ezt a kora reggeli periódust igen kreatív időnek találta. Verseket kezdett írni ilyenkor, de novíciusmestere, Robert atya, aki később Dom James Fox apát utódja lett Conyers-ben, azt tanácsolta a fiatal novíciusnak, hogy ne hagyja, hogy írói tevékenysége töltse ki ezeket a drága perceket. Merton meg is fogadta a tanácsot, és ez az időszak vált számára a legértékesebbé az egész nap folyamán. Amikor később a remetelakba költözött és több szabadságot élvezett, a hajnali szertartást előző este elvégezte, hogy a kora reggeli órákat mély, csendes imával tölthesse, amit annyira szeretett.

A szemlélődő imának e drága percei nem tartottak sokáig. 5.30-kor a szerzetesek újra a templomban voltak, hogy elénekeljék a Szűzanya dicséretét. Innét a káptalanterembe vonultak: az egész közösség egyes oszlopban elhaladt az apát mögött a káptalanterembe menet. Ahogy a közösség nőttön nőtt a

1005