Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő V.
aztán a skapulárét, míg végül már akármilyen nekik megfelelő öltözetben is aludhattak. De 1940-ben Merton és a többi szerzetes még az izzadtságtól átázott ruhákban kényszerült megpróbálni aludni, eltűrni a viszkető hőséget, a forró kentucky napot, amely még este 7-kor leragyogott rájuk. A szerzetestársak nagyon is jelenvalók voltak. Csak egy vékony, mintegy két méter magas fapalánk választotta el az alig kétszer két méteres szomszédos hálófülkéket. Nem minden fülke élvezte egy ablak jótéteményeit, de a levegő átjárt a rekeszeken, ahogy a horkolás is, a horkantások, az álombéli beszédek és minden sóhajtás és nyögés. Merton öt éven át élte át ennek a kommunában való alvásnak a kalandját, érthető, miért élvezte annyira a viszonylag rövid ideig tartó betegszobai tartózkodásait. Végül aztán kapott egy saját kis szobát. A legtöbb kolostorban külön cellák voltak a horkolók számára, kis szobácskák vagy félreeső kis zugok, ahol a leghírhedtebb horkolók kedvükre húzhatták a lóbőrt egész éjszaka, nem zavarták a testvérek egész közösségét. Merton is egy ilyet kapott éppen a lépcső felett, így kiváló hallásának köszönhetően jól élvezhette a későn érkezők vagy az éjszakai járkálok csapta neszt. Végül is a horkolókat nem kell külön védeni a zajtól. Merton elmondja, hogyan tanulta meg játszni az álmatlanság nevű játékot: egész éjjel hánykolódsz, számlálod az órákat, aztán hajnali kettőkor felkelsz, zsolozsmára mész és elkezdesz küzdeni az álommal. Nem egyedül volt, aki éveken át játszotta ezt az álmatlanság-játékot. Egyedül alvási körülményei is elegendőek lehettek volna, hogy igazolják a nagyobb elkülönülés és magány utáni sóvárgását. Természetesen ennél mélyebb és kényszerítőbb motívumok is voltak a munkában. A szerzetesek felkelési ideje hajnali két óra volt, 1.30 vasárnapokon és 1.00 böjti napokon. Mivel teljesen felöltözve aludtak, kevés időre volt szükség, hogy a zsolozsmára odaérjenek. A hálóteremből rendszerint közvetlenül a templomba lehetett jutni egy éjszakai lépcsőn. Nagyobb közösségekben, ahol a hálótermek nagyobb területen szóródtak szét, egyeseknek az egész kolostor félhomályán végig kellett gyalogolniuk. Két óra hét perckor megszólalt a harang, és a szerzetesek megkezdték Isten szolgálatát. Akkoriban ez valóban szolgálat volt. Szent Benedek fektette le a liturgikus ima menetét az egyiptomi szerzetesek gyakorlatát véve alapul, amelyről Kassziai János tudósít. Ez egészen mérsékelt követelményeket támasztott, egy hétre 150 zsoltár eléneklését szabta meg néhány ismétlődéssel és himnusszal, továbbá bizonyos szakaszokat a Bibliából és az egyházatyáktól fel kellett olvasni a közösségnek. A későbbi századok nemcsak feldíszítették Benedek meglehetősen egyszerű szertartását, hanem hozzá is adtak „kisebb szertartásokat” - a Regula által megkövetelt kánoni szertartás rövidített változatát. A 11. századi ciszteri reform a Regula egyszerűségéhez kereste a visszautat - sikertelenül: díszítő elemek újra beszivárogtak, beleértve kisebb szertartásokat is. 1940-ben a nap Matutinum-mal (hajnali ima) és Laudes-sel (reggeli dicséret) kezdődött a Szűzanya tiszteletére, amit fejből recitáltak el a sötétben. Reggel 2.30-kor a szerzetesek 30 perc egyéni imát tartottak. Mivel ebben az időben a szerzetesek csak térdelhettek vagy állhatták a stallumukban az ima alatt (és sokan kényszerűségből álltak a gyakori térdbetegség miatt), a helyzet aligha segítette elő azt az elmélyült, csendes imádságot, amit Merton annyira 1004
