Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő V.
A napi menetrend azzal indul, hogy az ember lefekszik aludni. Az alvás hossza vagy rövidsége nagyban meghatározza a nappalok színezetét. Az 1940- es években egy cisztercita kolostorban jó kilátások nyíltak a könnyű elalvásra a hosszú, kemény nappali munka és a böjtölés után. A kimerültség minden akadályt legyőzött. Merton is gyakran töltött órákat favágással vagy a termény betakarításával. De már szerzetesi élete elején munkaideje felét az írásnak szentelhette, némely napon pedig az egészet. Kevés dolog volt, ami fizikailag kimeríthette, nem könnyen jött az álom. Akadály akadt bőven. Az ágya egy szalmazsák volt, ami négy deszkán nyugodott. Úgy tűnik, függetlenül attól, milyen feszesre tömték eredetileg a szalmát, a zsák nagyon is hamar felvette a szerzetes testének alakját, kiegészülve néhány felesleges kidudorodással, hogy még érdekesebb legyen a dolog. M. Basil atya felidézi Mertonról írt könyvében, néhány nekibuzdult szerzetes hogyan vetette latba teljes testi erejét a szalmazsák alapos kitömésének. (The Quest for True Freedom, 2. o.) Ezt a „matracot” egy olyan lepedő' borította, amely bármely színű vagy minó'ségű lehetett, a tartósság és az alacsony ár szabta meg mire esett a választás. Rendszerint volt valami megfelelő' takaró a hűvösebb kentucky-i éjszakákra a fűtetlen hálóban. A szalmával kitömött párnát könnyű kényelmes formára pofozni és gyűrni. Hideg téli éjszakán jól bevackolt érzés lehet, ha az ember a ruhájában alszik - bár a szerzetes abba is jól belegabalyodhatott, ha sokat hánykolódott álmában - de a nyári hőségben más volt a helyzet. A szerzetesi ruhatár 1940- re valami keveset változott 1140 óta. Volt egy gallár és mandzsetta nélküli ing, egy derékban és térdben megkötött alsónadrág, egy lábszárvédő, amit az alsónadrág zsinórja tartott és egészen lelógott, eltakarva a bokát és a harisnyát, ugyanabból az anyagból, mint az ágylepedő. A második világháború alatt használt liszteszsákból nyert anyagot használtak erre a célra. Erre a teljes testet nyaktól lábujjig beborító lepelre húztak egy szintén testhosszúságú gyapjúcsuhát és egy kapucnis gyapjúskapulárét, ami leért térd alá. Mind a csuhát, mind a skapulárét szorosan a derékhoz csatolták egy bőr vagy szövetövvel. A szerzetes mindennek a tetejére húzott egy bő, földig érő gyapjúcsuklyát, annak óriási ujjaival. Mindezt egybevetve három-négy emberre is elegendő ruházat volt rajta, mindenesetre tízszer annyi ruha, mint amennyit bármelyik józan ember viselne egy forró kentucky éjszakán. Akkoriban kezdtek engedményeket tenni, amikor Merton a kolostorba került. Előtte a szerzetes egyszerűen csak felkötötte a hosszú csuha szegélyét zsinegek egész szövevénye segítségével. Ugyanazt a ruhát viselte a nap huszonnégy órájában, abban aludt, amibe napközben beleizzadt illetve éjszaka hozzáizzadt a nappalihoz. Nyáron hetente egyszer cserélték az alsóneműt, télen kéthetente egyszer. A zuhanyozás és a fürdés gyakorlatilag ismeretlen volt. Az 1950-es évek elején új főapát, generális látogatta végig az amerikai trappista kolostorokat Franciaországból. Első éjszakáját Conyers-ben töltötte, a déli Georgia államban. Ez a meglehetősen testes szerzetes később arról számolt be, hogyan próbált a mosdó kövezetén aludni - teljes papi öltözetében -, miközben folyatta a vízcsapokat, hogy valahogy így védje ki a hőséget. E látogatást követően az amerikai rendházak szerzetesei engedélyt kaptak a vászon és a műszálas anyagok használatára, éjszakára levethették a csuklyát, 1003
