Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő V.
testvéreket papok irányítják, rendszerint a pap az, aki az apátnak segédkezik tanítói, igazgatói, adminisztrátori feladataiban, és aki közreműködik a liturgiában. Nem feltűnő' vagy drámai dolgok, de ezek a szerzetesek létének nagy eseményei: fogadalmai, eló'rehaladása a rendben, heti beosztásai, kolostori munkája a böjtök, az ünnepek, az évszakok, az olvasmányai, a közösség arculatának változásai, az idő' puszta múlása... Nem sok más dolog akad, amiről egy szerzetes írhat külső életében. Rendszerint azt gondolják, ezt nem is érdemes papírra vetni. Sokkal fontosabbak az események, amelyek a szerzetes lelke mélyén zajlanak. Ezek valamilyen formában lépést tartanak a külső eseményekkel. Egybeesnek az élet nagy szentségi pillanataival, de ugyanakkor megvan saját szabad fejlődésük, amelyek az ünnepek és az évszakok nyugodt áramával csendben együtt folyhatnak. A cisztercita szerzetes (a trappisták is Szent Benedek Regulája, annak ősi, szigorú értelmezése szerint élnek) öt fogadalmat tesznek: a szegénység, a tisztaság, az engedelmesség, az állhatatosság és az életmód megjobbításának (conversio morum) fogadalmát. A szerzetesi hivatás teljes jelentése összegződik ezekben a fogadalmakban, amelyeket azért kap a szerzetes, hogy segítségükkel Istennek szentelhesse az életét. Megszabadítják a bizonytalanságoktól, gondoktól és illúzióktól, amelyek körülveszik a világi embert. De küzdelmet és nehézséget rejtenek magukban: teljes önmegtagadást követelnek. Egy tökéletes Krisztusban elrejtett élethez vezetnek, egyetlen teljességgel ölelik át az ember egész életét és minden vágyát. Az egyik legjelentősebb fogadalom az állhatatosság fogadalma, amely egyazon monasztikus közösséghez köti a szerzetest. Ha elöljárói nem k,üldik egy új alapításhoz, a szerzetes egyetlen kolostorban éli le az életét. Különleges engedélyt kell kérni Rómától, ha egy másik kolostorba akar kerülni. Szent Benedek nagyon realisztikus érzékkel rendelkezett az emberi értékek iránt. Regulájába is belevette ezt a fogadalmat pontosan azért, mert tudta, hogy a szerzetes korlátozása és a közösség korlátozása, amelyben él, Isten tervének részét képezi mind az egyén, mind a közösség megszentelődését tekintve. Az állhatatosság fogadalmával a szerzetes lemond a hiábavaló reményről, hogy elvándoroljon megtalálni a „tökéletes kolostort”. Ez mély hit megnyilvánulása: annak felismerése, hogy nem számít, hol vagyunk vagy kikkel élünk, feltéve, hogy az imának tudjuk szentelni magunkat, élvezni tudunk bizonyos mennyiségű csendet, szegénységet és magányt, kétkezi munkát tudunk végezni, olvashatunk, tanulmányozhatjuk Isten dolgait, és mindenek felett szeretni tudjuk egymást, ahogy Krisztus szeretett bennünket. Az állhatatosság nehézzé válik annak, akinek a monasztikus ideálja valami kiegészítést tartalmaz, valami nem mindennapit. A legtöbb kolostor többé-kevésbé mindennapi. A monasztikus élet természeténél fogva „mindennapi”. Mindennapisága a legnagyobb áldás benne. A rendszeres szertartások külső monotóniája megszabadítja az embert a mindennapi élet részleteivel való foglalkozástól, felment a fárasztó tervezgetés alól és a számos egyéni döntéshozataltól. Felszabadít az egész napos imára, az egyedül Istennel való életre. De számomra az állhatatosság fogadalma mindig a cethal gyomrát jelen1001
