Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Witold Gombrowicz: Le a költészettel

- magyarán a költőkhöz; mintha a plébános a többi plébánosnak prédikálna. Ámde íróember számára az ellenség mégiscsak fontosabb, mint a jó barát. Csupán az ellenséggel, csakis az ellenséggel ütközve igazolhatjuk létezésünket, csupán ő tehet figyelmessé bennünket gyönge pontjainkra, és csupán ő ütheti ránk az egyetemesség pecsétjét. Miért iszkolnak hát a költők, a szabadító erejű megrázkódtatás elől? Mert a szembeszegüléshez se eszközük, se képességük, se stílusuk. És miért nincsenek eszközeik? Épp amiatt, mert gyáván elrejtőznek.

De a költó're leselkedő' legkomolyabb személyes és társadalmi veszély abból fakad, hogy önmagát a költészet papjának tekinti, és oltárának magasából szól hallgatóihoz. Márpedig a hallgatóság nem mindig ismeri el a költői fen- sőbbrendűségre támasztott jogcímét, és nem hajlandó odalentről felfelé hallgatózni. Még számosabban vannak olyanok, akiknek megingott a hitük a versek értékében, és minél inkább kényeskedik s nevetségességbe hajlik a költő, annál inkább elillan belőlük a kultikus tisztelet. Mindamellett egyre csak szaporodnak a költők, és a már idézett túlzások mellett szóvá kell tennünk a költők és a versek túltengését is. Ezek a felettébb demokratikus tények aláássák a költők arisztokratikus és dölyfös viselkedését. Páratlanul bűbájos látvány, ahogy kongresszusokon gyűlnek egybe, és úgy tesznek, mintha kivételes lények serege volnának. Az olyan művész, akit valóban izgatnak a forma gondjai, megpróbál kitörni ebből a zsákutcából, hisz e látszólag személyes gondok szorosan kötődnek a művészethez, és a költő hangja nem szólhat meggyőzően, ha efféle ellentmondások teszik nevetségessé.

A teremtő-éltető művész nem habozik, hanem gyökeresen változtat magatartásán. Például alulról szólítja meg közönségét, elismerésért és elfogadásért eseng, úgy énekelve, hogy közben tudja: a többiek unják. Fennhangon közhírré teszi az említett ellentmondásokat, önelégültség nélkül ír verset, s közben hőn óhajtja, hogy áldásos ütközése a többiekkel megváltoztassa és megújítsa. Ám azoktól, akik összes energiájukat „rímeik megtisztításának” szentelik, ilyesmit nem várhatunk. A költők továbbra is görcsösen ragaszkodnak nem létező tekintélyükhöz, s nem hajlandók kijózanodni hatalmuk illúziójából. Hiú ábrándok! Tíz vers közül legalább egy a szó hatalmát és a költő magasztos küldetését énekli - pedig ez csak ezt bizonyítja, hogy a „szó” még a „küldetés” veszélyben van... És a költészetről írott tanulmányok roppant különös hatást keltenek az emberben, mert éleselméjűségük, aprólékosságuk, kifinomultságuk ellentétben áll naiv, egyszersmind nagyképű hanghordozásukkal. A költők mindmáig nem értették meg, hogy a költészetről nem beszélhetünk költői hangon, ezért aztán folyóirataikban hemzsegnek a költészetről szóló költőieskedések. Meddő verbális szemfényvesztéseiktől borsódzik az ember háta. A valóságiszony, tekintélyük görcsös védelme ilyen halálos vétkekre ragadtatja őket a stílus ellen.

Ebben a makacs szimbolizmusban, amire egyébként igazán értelmes emberek vetemednek, mihelyt a művészetükről van szó, konok elvakultság mutatkozik meg. Nagyon sok költő úgy tesz, mintha a felsorolt nehézségektől megszabadulhatna, ha kijelenti, hogy kizárólag önmagának, tulajdon esztétikai gyönyörűségére ír, bár közben minden követ megmozgat, csak hogy művei megjelenjenek. Mások a marxizmusban próbálják meglelni üdvüket, azt állítván, hogy a nép magáévá tudja tenni kifinomult és bonyolult költe997