Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán

hogy kelletlen. Mikor tértél meg Indiából? Jó két hete. Ahhoz képest késón jutottam eszedbe. Ki ahogy megérdemli. Akitől jót remél, először oda igyekszik az ember. Megbántódom, de szerencsére rá is látok. Őrlöm még egy kissé, a hiúság dolgozik bennem, ilyenkor adjuk vissza tehetetlenségből a sértést. Inkább asztalt terítünk. A bőjttörésem éves tanúja most szétszórtabb, mint általában. Ahallucináló kísérője nem veti le télikabáják, prémsapkáját a jobb térdére teszi, az asztalból kifelé fordulva, a könyvespolcomon jártatva tekintetét rágja a falatokat. Bosszúság, paródia az evés megszentelése helyett. A világjárt term, gyógyász és táplálkozástudós barátom is mohón, szórakozottan eszik, itt vagyok ezzel a két evőgéppel, akik csak látszatra velem. Nem tudom, mennyit szedjek. Bármilyen kevés is, sejtem én, sok lesz. Leckét kapok magamtól egyszerűségből, mértékletességből. A telő gyomor lenyomja a beleket, az ebéd végén szaladok, kávészínű lé ürül. A két vendég magamra hagy. Ők már amúgy is ebédeltek előtte. Hiába készült a sokféle étel. Megrakom a tüzet. Eső veri a földet már órák óta. A látogatók után egy kicsit jobb lesz. Amíg ez fölemel, belép T. Épp az esővizet meregetem a hordóból. El akarom neki mondani, mire jutottam az ügyben, amire megkért, de nem érdekli őt, mondja a magáét. Szeretnék már egyedül maradni. Fáradt vagyok, mondom neki, s ez valóban így van. Megsértődik, elindul mondókája előtt kifelé. Senki se koplaljon erején felül, idézi fejemre a böjtről szóló könyvből, amit én adtam olvasnivalónak. Miért csinálom, ha nem bírom. A te locsogásod nélkül csak- csak, mondanám, de nem bántom meg őt. Mielőtt elmenne, lediktálom neki az áprilisi vetési naptárt. Minden naphoz megjegyzést fűzne, nem engedem, mert órákká nyúlnak a percek. Megkínálom egy pohárka házi joghurttal, amit tegnap főztem. Finom, nagyon finom, mormolja a csészébe és a kiskanállal paskolgatja kioltott nyelvét. Kimegyek inkább, amíg ezen túljut. Elhozta fölszegett gatyámat, de az alja jó arasznyian dupla, nem vágta el, félreteszem. Nem akarom most ezzel is kiborítani. Amihez hozzáér, szerterohad. Úgy jött a nadrággal, hogy ezt beadja csak, és fordul is haza, mert „annyi a dolga”, de nem örül neki, hogy fáradt vagyok. Négy órával a böjt megtörése után eszek még pár falatot. Teltség, háborgás a gyomorban, hányinger. Vissza is adja.

Üvegekbe kerülnek a látogatóm hozta indiai fűszerek (ennek-annak csak felét kapom, mert másnak is kell belőle). Iszom egy kis teát, majd neurosanos vizet. Ezt hidegnek érzi a gyomrom. Újra gyűrűzni kezd a bendő, alig jutok el a fürdőszobáig. Kiadok mindent. Kiadós ebéden, uzsonnám volt a negyvenkettedik napon. A test nem fogadja el, amit kapott. Fáradtság, belülről didergek. Hol vannak már az ételálmok? Gubbasztok a cserépkályha padkáján, émelygő gyomrú bűnbeesett. Késő lett nagyon. Holnap Pestre mennék hajnalban, nagy próba vár: a város.

Gyomorrontási tünetek. Fölvillan bennem a kétség: mi lesz, ha a test ezek után nem fogadja el az ételt. Itt a mondat közben megint ki kell adnom. Még a korty tea is és az ívóvíz is megháborítja gyomromat, ami ételmaradék még volt bent, kiürül. Sokat ettem, a kelleténél nyilván többet. Meg akartam ajándékozni a testemet a hosszú koplalásért, épp ezzel ártottam neki. Fontos ez a lecke. Étel nélkül már jobban ment, mint most ezzel a pár kanálnyi bőséggel. Bár szomjazom, nem iszom vizet. Majd meglátjuk, mit hoz a holnap. A többesből valaki csak itt marad belőlünk, majd meglátszódom holnap, másnak, magamnak; fél óra még és belenézhetek a tükörbe. Ezt is megértem.

993