Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán

közepetáján fugelekvárt készítene, mert akkor van idénye, talán meg is kóstolná a végén, sikerült-e. Mit szólna hozzá a főnök? Gyengeségeimmel más rovására élcelődöm. Az viszont tény, hogy alig a böjtnek irodalma. Inkább általánosságok, testi-lelki tanácsok. Személyessége alig. Ki s hogyan, erről szó se. Nem mások elé való, ami történik ilyenkor. Se szégyellni, de dicsekedni sem ildomos vele. Az én koplalásom kényelmes, már-már polgári. Nem vonul­tam sivatagba, van paplanom, meleg mosdóvízem, védettségem és az ezzel járó kiszolgáltatottság. Sejthető volt, hogy nem állok majd negyven napig lelkes szoborként, mozdíthatatlan derűvel, de a belső megtörés, szembesülés valami rejtett, de felszínre törő gyengémmel, mindig megijeszt. Pedig ebben rejlik az erőm. Hiúságom arányában ez rejtve marad. A gyöngeségből indulhat mindig az ismeretlenek meghódításának kalandja. A felfedezéseké. Föld! Föld! (És nem a sárgarépa, hékás!) A mohóság. Tevékenységemben is. Évről évre megdöbbenek tőle. Amikor rálátok épp. Nagyobb tudatossági fokon szégyen. Ez lennék? Ennyi csupán? Nekikezdek valaminek, közben oldalt lépek belőle, új dologba fogok, ott várat­lan akadály, gödör, kupac, egypár lépést előre, aztán oldalvást, majd hátra, ki tudja már hol a helyem. Vagyishogy tudom, tudnám. (Nemcsak a fejemben!) Megállók, mert most van rá időm, rálátok erre a kapkodásra, halmozásra. Ahelyett, hogy dolgaimban elmerülnék, s át, tovább a következő elfoglaltságig vigyen az ártatlan öröm. A mélységet, a hiányzó térességet, kiterjedést ta­pasztalva, nem a hajtást, a baromi nekifeszüléseket, az útközbeni tétovázást. A levesalapkrém jó illatú, színeiben is vonzó, ha az ég is úgy akarja, lesz majd közelebbi megismerése is. (Azt a veganikus szakácskönyvet mégiscsak meg kellene írni. Talán nem a koplalás alatt, mert így túl bonyolult recepteket adnék.) Ha nincs összeszedettség, nem is szedődik össze öröm; rongycafatok, mögöttük szürke, fémesen hideg az ég. (Kérdés, amire hol a válasz. Miért pótolnak az igazi helyett? Ilyen kacskaringókkal járható be ez a vidék? Nincs hová menned. Bárhol is, ugyanott vagy. Légy magadnál!) Az Istenért! A test, a szervezet tessék-lássék elfogadja a korlátozást. Szűkös idők. A létből csak a lé megmaradjon! Egyik nap víz, másik nap tea, aztán savanykás (citromos) mézes víz, szűrt ital. Éz már rejtőző ínyenckedés, igaz, igénytele­nebből, mint a haspókoké. Bár mint minden, ez is viszonylagos. A változa­tosság nem a dolgokban van, hanem mibennünk. A víztől is megmámorosod- hatunk, ha ízleljük benne a teremtőerőt. (Benáreszban meghívtak esküvőre. Nem volt szeszes ital, a gazdag fogások is mind vegetáriusok. Az öröm, a mámor ebből is kicsapott. Nem kellett hozzá szeszesital.) márc. 19. Minél kevesebb történik, annál teltebb a nap. A kelés most késői, a korábbi virrasztások fejében. Az álom-esszét megint útra küldöm. Általában kétfelől kifogásolják. Először is: túl személyes. Másodszor: túl személytelen. Ebből a túl megegyezik. Levél S. Jóskától, az inteijúkötetemet köszöni, dicséri. Napsütésbe búzaválogatni kiülök én. Jó ez a karcos meleg. T. Gábor, akit én kezdetben háza, ruhája, madarai, kutyái miatt erdésznek véltem, az utcán elmenet benéz, beköszön, belép. Beszélgetünk. Madárodúkat ígér a kertembe. Elmegy, hogy áthozzon belőlük néhányat. Ehelyett fürdőszoba-mérleggel 985

Next

/
Thumbnails
Contents