Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán
közepetáján fugelekvárt készítene, mert akkor van idénye, talán meg is kóstolná a végén, sikerült-e. Mit szólna hozzá a főnök? Gyengeségeimmel más rovására élcelődöm. Az viszont tény, hogy alig a böjtnek irodalma. Inkább általánosságok, testi-lelki tanácsok. Személyessége alig. Ki s hogyan, erről szó se. Nem mások elé való, ami történik ilyenkor. Se szégyellni, de dicsekedni sem ildomos vele. Az én koplalásom kényelmes, már-már polgári. Nem vonultam sivatagba, van paplanom, meleg mosdóvízem, védettségem és az ezzel járó kiszolgáltatottság. Sejthető volt, hogy nem állok majd negyven napig lelkes szoborként, mozdíthatatlan derűvel, de a belső megtörés, szembesülés valami rejtett, de felszínre törő gyengémmel, mindig megijeszt. Pedig ebben rejlik az erőm. Hiúságom arányában ez rejtve marad. A gyöngeségből indulhat mindig az ismeretlenek meghódításának kalandja. A felfedezéseké. Föld! Föld! (És nem a sárgarépa, hékás!) A mohóság. Tevékenységemben is. Évről évre megdöbbenek tőle. Amikor rálátok épp. Nagyobb tudatossági fokon szégyen. Ez lennék? Ennyi csupán? Nekikezdek valaminek, közben oldalt lépek belőle, új dologba fogok, ott váratlan akadály, gödör, kupac, egypár lépést előre, aztán oldalvást, majd hátra, ki tudja már hol a helyem. Vagyishogy tudom, tudnám. (Nemcsak a fejemben!) Megállók, mert most van rá időm, rálátok erre a kapkodásra, halmozásra. Ahelyett, hogy dolgaimban elmerülnék, s át, tovább a következő elfoglaltságig vigyen az ártatlan öröm. A mélységet, a hiányzó térességet, kiterjedést tapasztalva, nem a hajtást, a baromi nekifeszüléseket, az útközbeni tétovázást. A levesalapkrém jó illatú, színeiben is vonzó, ha az ég is úgy akarja, lesz majd közelebbi megismerése is. (Azt a veganikus szakácskönyvet mégiscsak meg kellene írni. Talán nem a koplalás alatt, mert így túl bonyolult recepteket adnék.) Ha nincs összeszedettség, nem is szedődik össze öröm; rongycafatok, mögöttük szürke, fémesen hideg az ég. (Kérdés, amire hol a válasz. Miért pótolnak az igazi helyett? Ilyen kacskaringókkal járható be ez a vidék? Nincs hová menned. Bárhol is, ugyanott vagy. Légy magadnál!) Az Istenért! A test, a szervezet tessék-lássék elfogadja a korlátozást. Szűkös idők. A létből csak a lé megmaradjon! Egyik nap víz, másik nap tea, aztán savanykás (citromos) mézes víz, szűrt ital. Éz már rejtőző ínyenckedés, igaz, igénytelenebből, mint a haspókoké. Bár mint minden, ez is viszonylagos. A változatosság nem a dolgokban van, hanem mibennünk. A víztől is megmámorosod- hatunk, ha ízleljük benne a teremtőerőt. (Benáreszban meghívtak esküvőre. Nem volt szeszes ital, a gazdag fogások is mind vegetáriusok. Az öröm, a mámor ebből is kicsapott. Nem kellett hozzá szeszesital.) márc. 19. Minél kevesebb történik, annál teltebb a nap. A kelés most késői, a korábbi virrasztások fejében. Az álom-esszét megint útra küldöm. Általában kétfelől kifogásolják. Először is: túl személyes. Másodszor: túl személytelen. Ebből a túl megegyezik. Levél S. Jóskától, az inteijúkötetemet köszöni, dicséri. Napsütésbe búzaválogatni kiülök én. Jó ez a karcos meleg. T. Gábor, akit én kezdetben háza, ruhája, madarai, kutyái miatt erdésznek véltem, az utcán elmenet benéz, beköszön, belép. Beszélgetünk. Madárodúkat ígér a kertembe. Elmegy, hogy áthozzon belőlük néhányat. Ehelyett fürdőszoba-mérleggel 985
