Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán
érkezik. Az odúkat mintának kérik az egyik iskolába, ők majd készítenek fölös darabokat is, abból jut, ha megvárom. Meg én, ha már ígérik. A nap szépen telik, de rólam ez sajnos nem állítható, meg a prózámról sem. A sugallat most elkerüli a házat. Ahová leszálljon, nincs itt olyan faág. A teavíz nem akar történetté változni sehogysem. Délelőtt telefonált az anyám. Az öcsémmel is próbált kapcsolatba kerülni, de nem kapott vonalat. Tőlem kérdezi, beváltsa-e az értékpapírját most (mert lehetősége van rá) vagy pedig várja ki a négy éves futamidőt. Ehhez én csak annyit, mint tyúk az ábécéhez. Érzem anyám hangján, nemcsak ezért keres. Kérdem, gyógyul-e a szeme? Nem, most gyakran fáj. Szúr, hasogat. Rí állandóan, alig marad könnytelen. De hát miért? Mi történt? Nincs, aki segítsen neki. Meg olyan dolgok történnek, hogy borzalom. De hát mi a baj? Öt tyúkját széttépte az utcavégiek kutyája, ő legalábbis arra gondol. Mikor átment hozzájuk panaszt tenni emiatt, nekiestek mindannyian. Nem az ő kutyájuk volt, hanem a fölső szomszédéké. Az járja a kerteket inkább. Ok látták is, hogy az szaggatta volna szét a tyúkokat. De akkor mér hagytátok? A közvetlen szomszédnak agyvérzése van. Szél megütötte, fél oldalára megbénult. Alig eszik már, tolókocsiba került. Anyám gyakran kisegítette, mert a férfi nyugdíja nem tartott a hónap végéig. Hol kenyérre, hol sörre, hol meg cigarettára kért kölcsön. De segített is sok mindenben. A pénzt is visszaadogatta idővel. A fia most megbolydult. Azt károgja, az anyám költötte el az apja pénzét. Szegényke, ez már sok neki, mondani is. Zokog. Nincs, aki fát hasogasson. Az egyik szomszédság ezért, a másik azért nem vállalta. O ezt így nem bírja egyedül. Majd húsvétkor megyek, megbeszéljük, mit tehetünk. Nyugtatnám, a gondviselés megsegíti, utazom én is mihelyt lehet, nem szabad kétségbe esnie. márc. 20. Öt órakor már kétágon. Hosszú, alapos gyakorlás. Olvasnivalónak Eck- hart mester. Zenehallgatás. A falu postája. Citromvásárlás. Tanácskozás tűzifa dolgában egyik helyi fuvarossal. Akác nincsen. Amit télen vettem, az is lopott volt. (A cigány, aki eladta győzködött róla, hogy neki van rá engedélye. Nyilván Lucifertől.) A kihajtott hagymákat cserépbe dugdosom itthon. Zsázsának és mustármagnak vetése. Búzatisztogatás. Teafőz. A nyáron eltettem ízesített paradicsomlé megkóstolása. Vissza a természetnek néhány perc után. Este olvasgatás. Befezem E. piros könyvét. Lassan fogyasztottam. (Közben, inkább, önmagamat.) Lefekvés megint. A törvény kereke sebesen forog. Mikor nyúlnék a naphoz, mint, apró higanygyöngyhöz, kicsiny gömböcskékre pattog szét, nyúlok a legnagyobbhoz, az is szertegurul, megfoghatatlan, apró szemecs- kékre szakad, egyikről-másikról visszavillan csekélyke fény. Egy rága dallama szivárog, keresi helyét zsigereim közt, miután kicsor- gott egy kis ritmus a képzelet aljáról. Bele-belehallgatok magamba: ez már a csillagok külső köre. A szó is elenged. (Voltak ennél beszédesebb napjaim is.) márc. 21. „A véletlen (...) elrugaszkodás olyan messzire, ahol az ember már nem képes felfogni önmagát.” (mert másról van szó) John Cage, akitől ideírom. Ez már nem az indítás, hanem a nap nyugtázása. Most is arra neszelek fel, hogy 986
