Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán
märe. 17. Lilla a lányom látogatóban a szülőházamban. Valamitől megsértődik, otthagy csapot-papot. Megérkezik az anyja, sejtelme sincs, hol a lányunk, kifárasztotta őt az út, lefekszik a tisztaszobába. Nekem el kell utaznom. Ezzel a bizonytalansággal. Hová lett a lányom? Ez ébreszt elég kései időben. A reggeli teendők áttolódnak a délelőttbe. Elég szeszélyes ritmus szerint fekszem- kelek. A mai reggellel törlesztődik az álomadósságom. Templom. Az utcabéli megviselt életreformer, úgy köszön be, hadd lássa, úgymond a halottat (akit már a mise alatt is volt módja szemügyre venni). Ügy jön be, hogy sáros csizmáját a rongyszőnyeghez feni, pedig ott a lábtörlő is. Mondom neki, egy lábtörlő az ajtó előtt, a másik itt a küszöbön. De fölcsattan, neki az így logikus, hogy a rongyszőnyegbe keni. Am különben sem marad, mert érzi a széngázt. Fával fűtök. Akkor a fagázt. O nem akar több mérget, mert mindig ettől betegszik meg, s akkor nincs, aki ápolja őt. Ettől nagyon megindul. Próbálom erélyesen megállítani, de olaj a tűzre (olajgáz); tréfálkozom, ez se jó. Kifut, kérlelem, ne menjen el így rosszkedvűen, szedek neki hóvirágot. Bimbósat-e vagy kinyíl- tat inkább? Neki mindegy, van otthon hóvirágja, de ebből is szeretne. Megkérném valami apró szívességre (letépődött a kabátzsebem, ő meg varrótan- folyamot végzett, gépe is van). Elviszi a kedvemet is. Tervezem, hogy leülök szemlélődni, ehelyett téblábolás. Föl a kertbe, hozok kannámban egy kis humuszfóldet, látom a kis nyárialma-csemetét jól megrágták a nyulak. Az egyik ága mellette hever. A fodroskelt teljesen letarolták. Mutatóba sem marad. Este gyakorlás. Éjfél után márc. 18. fólébredek. Hiába lazítok, túl zajos, gomolygós odabent. Fölkelek, jó hosszú,alapos gyakorlás, több óráig tartó. Majd egy-két órányi alvás fél ötig. Tisztálkodás kívül-belül. A jel, megint: kályhám visszaböffenti a füstöt, többször szellőztetek. Elvetem az articsóka magot, lévén virágnap. Szaporádnak a palántás cserepek és dobozkák. A szakácskönyvek emelgettetése a kísírtetektül már nem elég. Ólálkodjak csak a konyha, a gyomros anyag körül. Levesalapot készítek a majdaniakra. A romlásnak indult sárgarépák ép részeiből, pasztinákból, zellerből, karalábéból, hagymával, fűszerekkel, sóval, olajjal. Üvegekbe töltöm. Egyet forr a vízzel (majd, majd), bele egy kis főtt rizst, pirított pelyhet, készen is a leves. A sárgarépa színe önt el elemi erővel. Élénk, eleven, megindító. Eláraszt érzékiségével. Ez a teremtés! Egy szeletkét nyelvemhez érinteni. Milyen édes, ha a föld alatt a napfény. Meg-megszívni a nedvét. Mélyébe sodor. Kiköpöm, persze, a színeszívott falatot, mert csak léről lehet szó, bár így is tobzódás. Szégyenérzet. Azt fontolgatom, elárultam-e a szabadságom. Ha valaki huszonöt nap kényszerű éhezés utn kedvét lelhetné az ilyen gyökerekben, nyilván jól telifalná a magát, talán még bele is betegedne. De az én éhezésem nem kényszeres, ezért nem oldozhat fel semmi, ha megtagadom. Megvan az elhatározásom, igyekszem ehhez tartani magam. De legközelebb, fogadom, félre állítom utamból a káposztáshordót, nem megyek a feketegyökér közelébe, ha a konyhát nem is zárhatom le, mert rajta át jutok a fürdőszobába, a szekrényt bezárhatom, hogy a teafüveken kívül ne legyen más előttem. Falnak fordítani a szakácskönyveket! Ha Mózes böjtjének 984
