Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán
febr. 25. Újra a tűzrakással, begyújtással szöszmötölve. Az éjszaka: tépett alvás. Hatkor fólébredek, visszalazulok megint. Odavisz a légzés. Jógagyakorlás, majd mise. A pap adomázik, felületes, zavart, gépiesen végzi, melléfigyel didergek, fázok éktelenül. Sütött a nap, könnyebben öltöztem, s ebből a nehézség. Az orromba bentről bele-beleszúr a fagy. Hamvazás. Sok időt vett el a reggelből, míg borostám levakartam, hogy a tegnap kopaszra nyírt hajamhoz az áll is megfeleljen (mert az állam is én vagyok). Be-bevagdalom magam fenségesen, régi kidűlt pengék; újakat kell vennem. Délután munka (vasárnapi módra). Legépelődik egy kis írás a csend nyelvéről. Versek, néhány levél. Jól fel is feszítenek ezek a mai napra. Langyos vízzel kiöblítem a gyomrom; ettől könnyebb lesz, oldottabb, nyugodtabb. Már a kedvem sem olyan nyálkás, mint volt. Magánkínok. A gépelés alacsony asztalnál, ágyon ülve, rossz világításban nehezen megy, hibák, sorozatosan melléütök. A gondolatok tömegeinek. Azt hittem, majd a kis dolgozat helyükre teszi őket, ehelyett osztódással szaporodnak. Egészen beborult(am). Hamu és ború ellenére szép nap volt. Még olvasni sorokat és a zene hangjaival visszaporladozni a tagolatlan térbe. Az ágyba már a csend borít be, de nyomnak oldalt, hátul a gondolatok. A fejem sajog tőlük, ujj aim be repedeznek. febr. 26. Felkelek inkább egy kis olvasásra. Karinthy Cini naplói fognak; több ezer oldal. Ezt fogyasztom napok óta, vonz és taszít. Okos és léha. Eles szemű, máskor meg fólháborít, mert nyilvánvaló dolgokat nem vesz észre. Most ezt darálja az agyam jó két órányit. Szakaszos alvás. Fél négykor, fél ötkor, majd hatkor is fólébredek. A fól-fólserkenő lelkiismeret. Innen aztán pihen egy kicsit hét óráig. Nehéz búcsút venni az ágytól, egy órányi oldott akarat. A begyújtás körüli vesződés, mosdás, gyakorlás. Érezhetően, ámulok is, hajlékonyabbá vált a test, rácsodálkozom, mint valami kedves meglepetésre. Bőséges jutalom az üres gyomorért. Még erőmnél vagyok. Fejállás lótuszban, vagyis keresztezett lábbal. Alkarállás, majd vissza a földre. Érdekes, ami az elmében történik. Ahogy áramlik, bugyborékol, forog föl a sok kép, gondolattöredék, egy-egy jelensége, eleven, megkapó, külön fejek, színek, mértani formák. Az elme szakadatlan kiválasztása nem engedi nyugodni a testet. Ráfeszít. Ezt a kavargást, zsinatolást megfigyelni, hogy ne csak elszenvedjem, de ne is keveredjek bele. Most öt-hat óra szaggatott alvás elég. Öröm, hogy a szem görcsei is oldódnak. Reggelenként, amikor átfordulok a verandán szemüveg nélkül is élesen látom a belső végétől egy papírdoboz (kék alapon) fehér ODETTE feliratát. Ez mindig bensőséges, zsigeri öröm, hálaérzet. Levekkel a postára, visszafelé benézek T. Jánosékhoz, érdekli-e őket nemrég megjelent beszélgetőkönyvem. A háziasszony panaszra veszi: se pénzük, se olvasnivaló idejük nincsen. De hát én nem kereskedni akarok, hanem ajándékot adni, ha elfogadják. Igen, köszönettel. Olvasás. Végére jutok a vaskos Karinthy-naplónak. Bejön T. Utcabéli, albérletben lakik. Az Öko-telep egyik kárvallottja. 967
