Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Varga Imre: Ezer órán

a nyelven. Ahogy jövök a verandán befelé, szemüveg nélkül, a több méterre levő papírdoboz feliratát élesen látom egy-két pillanatra. Pislogok, hadd lazuljon el a szem. Ami örömet tapasztalok, ezt tágítom ki magamban. Most hogy kiszellőztettem, bent betöltve az élő, éltető erővel, jó alap a gyakorláshoz.

Hogyan is mondható el? Csak szavakkal. Ide csak az marad. Amin átvitt a megtapasztalás. (De ki még nem élte át, úgysem érti, aki meg igen, neki a legtalálóbb szó is kevés.) A hang, a vibrálás érzése erővé átváltozik. Öröm és fájdalom találkozása, kereszteződése vagy inkább együtt-jelenléte. Nem szorítják ki egymást. Jól megférnek. Emelkedés és mélység egyszerisége; amitől világosabb. De hogy ne sodorjon el. Tudatosnak maradni közben. Nem elemezgetni, boncolgatni, alkotóira szécsipkedni. Megízlelni. Nem dirib- darabkáit, hanem az egészet. Időzöm benne. Benne vagyok. Eltölt magamból. Egy gondolat sejlik föl, árnyékot vet erre az izzásra. Elengedem. Semmihez sem ragaszkodni. Éberen.

Figyelem, azonosulás, minden alakban magunkká válás. Amikor gyertyaként több világosságot jelentek, mint egy gondolat. Ezt kifejezni. A közvetlenségét közvetve. Ami van, csendben legyen. Vagyis hogy én legyek csendben. Elhalkul minden. Teréből kiszakadva fénylik a közép.

Oldalszámozás. A kerámiahegyű megjártatása. Csak megtalálja a formáját. Most hol elsápasztja, hol meg kövéren piócaszerűvé duzzasztja szavaimat.

Az íráskép is az arcomról vall.

Hörderlin megint, utolsó nagy versei. Egy mondatot pontosítottam volna, rálalapozva, jól emlékszem-e, és belefeledkeztem. Minden, amit mondd, személyesen nekem. Elevenembe vág. Mindig megsebzett. Már tizenkilenc éves koromban is őt olvasva éltem meg a sebzettséget, s hogy a seb szép is lehet.

Hogyan válhat a csend közös nyelvünkké? A csend, amit nem a kényszer teremt. A süketnémák párbeszéde az kényszerűség. Hanem a csend, amikor kiteljesülünk. Szemlélődés, éberség, feloldódás. Hogy tud hallgatni egy rózsa. Mennyi mondanivalóval! A földből is kisugárzik. Az ősképek nyelve. Mítoszoké. Isteneké.

Jegyezgetés. Újul minden velem, újuljon, versekkel világítok a rejtelemben. Napsütés: lehet-e más, mint a jóság?

Hajnyíráshoz készülődöm. A harmadik szomszédban vágják. Mielőtt kilépek, leülök egy kicsit.

Amit olvasok, lüktet bennem tovább, néha szavak nélkül. A szó el-elma- rad. Suttognak messziről tengereikkel, hegyeikkel a mesés tartományok. Keresem arrafelé, van-e járható ösvény.

Olvasás közben meg kell állnom, mert olyan erővel villan fel Luca lányom erőtere, színei, majd az arca is, ő is. Ellenőrzőm az időt: öt perc múlva nyolc. Rám gondolt-e éppen, emlegetett vagy aggodalmával vert ide hidat: jó lenne megtudni ezt is.

A kályhafüst ki-kiböffen, nyirkos a tűzifám. A belső képek ereje. Egy halványbarna pikkelyes alakzat vagy madárszámy?, kétszer fólcsapódik, villogó ábrák, némán zakatolok, majd zsigerekig ható valósággal egy fényes pont. (Kezdőpont vagy a nap végére jutó?)

966