Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon IV.
A Megyei Rendőr-főkapitányság hivatalsegédje útján juttatta el Tóth atya személyes holmiját a püspöki palotába. Aktatáskáját a püspöki titkár vette át elismervény ellenében. A titkár kirámolta tartalmát Széchy püspök elé üveggel borított íróasztalára: csörrent a rózsafüzér, koccant a golyóstoll, szétgurult néhány egy- meg kétforintos, visszhangosan csengett egy Szent Antal-érme, tompán csattant a Czapik-féle imakönyv, s utolsónak bukkant elő' a táskából a szerény, kopott vonalas füzet. A püspök lapozni kezdett benne, s az utolsó bejegyzést olvasta el legelébb: Tóth atya naplójából Az ember Isten nélkül teljesen egyedül állna a világban. Szemben önmagával, bűneivel és magányával. Sokunknak azonban csak arra kell az Isten, hogy rendszeresen teljesítse kívánságainkat. Ne az ő akarata érvényesüljön, hanem győzzön a miénk. Legott kételkedünk benne, ha másképp, nem a mi tetszésünk szerint dönt életünk változó - számunkra fontos - helyzeteiben. Ekkor hány, de hány fenyegetőzés, káromlás, alkudozás hangzik el feléje! Az ő erejét szeretnénk a saját önző' céljaink érdekében bevetni, csip-csup ügyeinkben fölhasználni, hogy mindenekfólött a mi igazunk jusson diadalra, másokét pedig tiporja el. Isten ilyet sohasem fog tenni. Ajóságtól, békességtől, irgalomtól minden idegen, ami a bosszú, az ellenkezés, a fólforgatás műve. Istent csak a szeretetünkkel tudjuk meglágyítani és megértésre bírni. Mivel tudjuk kimutatni istenszeretetünket? Hogy jót teszünk mindenkivel, személyválogatás nélkül, akár megérdemli, akár nem. Ha beteg, meglátogatjuk, ha éhezik, megetetjük, ha hajléktalan, befogadjuk, ha tudatlan, megokosítjuk, ha tanácsot kér, fölvilágosítjuk, ha ölelésre vágyik, kitárjuk karjainkat. És persze imáinkkal is ki tudjuk mutatni, amiket másokért és magunkért mondunk. És nem szűnünk meg ismételni, nem fáradunk bele se ma, se holnap. Nemcsak a szeretteinkért kell imádkoznunk nap nap után, hanem az ellenségeinkért is, hogy fordítsa az ő haragos szívüket felénk az Isten. Talán nekik nagyobb szükségük van imáinkra, mint azoknak, akiket szeretünk. Ne csak a jótevőinkért mondjunk hálás fohászt, hanem könyörögjünk, könyörögjünk a bűnösökért is, hogy megbánják és helyrehozzák, amiket vétettek. En még az ávósokért is imádkozom, akik... (Itt megszakadt a bejegyzés, majd ezzel folytatódik:) Minél nagyobb a szeretet bennünk, annál többet és jobban tudunk megbocsátani. De hogy én meg tudok-e bocsátani, Uram, pap létemre, jaj, nagyon nehéz. Te igazán tudod, milyen nagy bennem a hajlandóság, Uram, de ember vagyok én is, esendő, és fáradt, és gyönge, és megbocsátani visszavonhatatlanul úgyis csak te tudsz, Uram... A napló itt végleg abbanmaradt. 1996. augusztus 963
