Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon IV.
- Sajnos, várni már nem tudunk. Hogyne, váijuk meg míg kirobbantanak egy fölkelést, vagy tüntetni fognak a vonatok tetején?! Egyébként már említettem neked is, az év végével szeretnék nyugdíjba menni, de legkésőbb a jövő év elején... Nem tűr halasztást az ügy.- Csak egyet kérek: ne avatkozzatok be, amíg én nem szóltam, hogy mit végeztem...- Meglep, Bordi elvtárs, hogy föltételt szabsz, úgy viselkedsz, mintha sose dolgoztál volna velünk, nem vettél volna részt sok-sok akciónkban. De hát, egye fene, a szerelmes szívnek elnézi az ember... Az eszednek viszont a helyén kellene lennie! Micsoda nyavalygás ez? Te egy kuláklányt előbbre helyezel a szolgálatnál? Vagy csak rosszul hallom a hangodat, és az én készülékemben van a hiba?!- Nem, nem. Nem kérek kivételezést, csak nem akarom, hogy rájöjjön...- Ez már a te dolgod. Legyél okos és megfontolt, Bordi elvtárs. És várom a jelentkezésedet. Persze sokáig nem fogunk várni... Viszonthallásra! 36 Tóth atya végigszundította az utat; mihelyt elindult a vonat, feje a mellére bukott, s máris halk horkolásba kezdett. Mikor sebességet váltott, vagy fékezett a mozdony, feje jobbra-balra rángott, bele-beleverte az ülés oldalába. Ha megállt, hirtelen kinyitotta szemét, kába tekintettel bámult ki az ablakon, s hol a szemben, hol a mellette ülő szomszédját kérdezte meg, messze van-e innen Pest? Most merre járunk? Szerencsére, csak a nagyobb állomásokon pihent pár percet a szerelvény, s máris zakatolt tovább. Ilyenkor fól-fólpillantott a csomagtartóra, ahová barna csatos aktatáskáját rakta, s miután megbizonyosodott felőle, folytatta méhzümmögéshez hasonló, andalító horkolását. Az Északi pályaudvarról átvillamosozott a város másik végében lármázó Teréz pályaudvarra, ahonnan Csávba viszi majd a vonat. Másfél órája volt még az indulásig, beült a váróterembe, aktatáskáját a térdére fektette, előhalászta belőle vonalas irkáját és golyóstollát, s lapozott, míg üres oldalhoz nem ért. Egy keveset elmerengett, magába mélyedve, majd némi gondolkodás után írni kezdett. Sosem kellett hosszasan töprengenie azon, mit rójon a papírosra. Ömlöttek a mondatok, mintha vezetné valaki a kezét, és áramot adna gondolatainak. Délutánonként, a litánia előtt, füzetét ugyan kikészítette az asztalra, de nem érzett mindig indítást arra, hogy megörökítse, ami az értelmét foglalkoztatja. Olvasgatta a fóljegyzéseit, s mélyen elcsodálkozott: valóban ő írta ezeket? Volt, hogy napokig, néha hetekig nem jutott eszébe semmi, de mikor, számára is váratlanul, erős belső késztetést észlelt, ami odavitte és szinte odaszögezte az asztal mellé, áradtak a szavak a tolla hegyéről, s úgy tűnt, semmi sem képes megakasztani őket. Aztán, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy feltört a dagály, következett a gondolatok apálya, s egy pillanat alatt elérkezett az utolsó mondathoz és a befejező mondatvégi ponthoz. Felnézett a váróterem nagy kerek faliórájára: még van harminc perce. Folytatta az írást, most különös bőséggel tódultak a szavak, gyorsabban írt a 950
