Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon IV.

a családtól a mindennapi kenyeret, csakhogy fölajánlhassák?! Már megbocsáss, lányom, de ez marhaság! Az ember ad, ha van miből, ha megteheti, hogy jótékonykodjon. No de a saját rovására? Meg hát itt az aratás valóságos népünnepély. Zenés-táncos vigalom. Olyan, mint egy lagzi. Ezen már nevetni se tudok. Ki hiszi ezt el? Mert aki tényleg a földből él, annak ezt nem lehet bemesélni. Hogy a városi kalapos urak meg elvtársak kitalálják és el is hiszik, hogy tiszta legyen a lelkiismeretük, és nehogy sajnálniuk kelljen a parasztot, azt el tudom képzelni. Mire ez a sok hazugság, lányom?- No látja, Nagyanyi, akkor jobban járok, ha Stendhalt olvasok, nem? Az legalább nem most játszódik, és nem kell dühöngenünk a hazugságain. Azt se lehet elhinni, válaszolta nyomban, kifundálta az írója. Ez a Soréi egy szélhámos, egy fölkapaszkodott senki, aki a nőkből akar élni. Mi ezeket striciknek neveztük, lányom, még ha urak voltak is.

Én nem értettem egyet Nagyanyival. Elolvastam a Pármai kolostort is, csodálatos, Fabrizio del Dongót szintén megszerettem, de nem úgy és annyira, mint Julient. Fabrizio nekem túlságosan hősi, néha követhetetlen, megszállottja a forradalmi eszmének, a szerelmet is alárendeli, ha a helyzet megköveteli, az eseményeknek. Julien sajnálnivaló. Megesik rajta az ember szíve. Még akkor is, ha egyszer-egyszer fölpofoznám, mert kegyetlen és meggondolatlan. De tudta, mi a nő! Hogyan kell a szép, megható szavaktól eljutni a csókig, a simogatásoktól az ágyig. Hogy mit szeretünk hallani, érezni, gondolni! És az utolsó napjai, órái! Milyen méltóságos, gyötrődő, magányos! Itt mindig bőgni szeretnék, mert meg fog halni, mert vége a regénynek. Vele temetik a szerelmet is. „... nem az igazságos, jó, hatalmas, nem a gonosz, nem a bosszúvágyó Isten hiányzik. Ha valóban léteznék!... Odaborulnék a lábához, s úgy mondanám: megérdemeltem a halált, de te hatalmas, jó Isten, add vissza, akit szeretek!”

Olvasni! De jó is volna, falni a könyveket egymás után, mint az egyetemisták a bölcsészkaron. A magyartanárom javasolt, hiszen egy év alatt tettem le, összevontan, a harmadik és negyedik osztályt a gimnáziumban. Nem a fejemmel volt baj. Az eszem mindent elnyelt, s a memóriám mindent visszaköpött. A származásom, az állítólagos származásom miatt rostokolok ebben a büdös faluban, mindent várva az élettől, és mindenből kisemmizve. De vajon mit remélhetek még, s meddig érdemes remélni? A magyartanárom, tavasszal találkoztam vele Vámosszirten, azt tanácsolta, próbáljam meg újra a felvételit. Most már nem olyan szigorúak az előírások, esetleg több szerencsém lesz, és átesek a rostán. Lehet. De elment a kedvem minden próbálkozástól. Talán ha az apám melletem volna, ha ő segítene, ösztönözne, nekirugaszkodnék. És ha most sem sikerülne? Ha mégis a fejemhez vágnák, hogy... Ah, hülyeség! Inkább maradok Karesznál meg Stendhalnál. Kareszra számítani tudok, és szeret, szeret! Stendhalban pedig nem lehet csalódni.

Rá tudott lőni az asszonyra, akit imádott, mert az elárulta őt. És mennyire szenvedett a tettétől! S hogy repesett a szíve, mikor kiderült: él, él de Renalné! A buja Mathilde de La Mole koslatott utána, a börtönben is üldözte szerelmével, ám az igazi, a feledhetetlen mégiscsak de Renalné volt. Renalné maga a tündöklés, a mélység, a fenség és az odaadás. „Ha azt akarod, hogy megbocsássak, rögtön írd alá a fellebbezést! - És a két hónap alatt mindennap meglátogatsz? - Mindennap, esküszöm!... Tudnod kell, hogy mindig szeret946