Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 9. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon IV.

telek, csak téged szerettelek. - Engem? Igazán engem? - kiáltotta de Renalné, s elöntötte a boldogság. Julienhez dőlt, aki eló'tte térdelt; mindketten sokáig, csendesen sírtak.”

Persze Mathilde-nak is joga volt hozzá, az övé volt, amikor a férfi csak akarta. Játszott vele, igaz, de hát Mathilde is vérbeli játékosnak képzelte magát, aki akár le is tud mondani játékszeréről, mert valójában a szeszély és a hiúság vezette. Nem értette meg, hogy tetőtől talpig szeretni, és végleg szeretni csak egyet lehet. Azt megcsalhatjuk, elhagyhatjuk, vagy ő csalhat meg, hagyhat el minket, egyre megy, de akkor is: ez az egy örökké az az egy marad. Maga a szerelem. És bárhogy áltatjuk magunkat, ezzel az első egyetlennel soha többé nem fogunk találkozni ebben a büdös életben. Még hasonlóval sem. Ez egyszeri és megismételhetetlen.

Karesz az én Zsülienem. Hasonlít is rá: arcvonásai szabálytalanok, de finomak, orra hajlott, enyhe sasorr. Ferdén ülő fekete szeme nyugodt pillanatokban, s általában ez jellemzi, tiszta és közömbös, de néha, ha nagyon indulatba jön, zavarossá válik, s az egyébként átható tekintete lángol és félelmetessé torzul. De ez elég ritkán fordul elő, mert Karesz irtózatosan megtanult uralkodni az arcvonásain és a mozdulatain. Sötét gesztenyeszín haja mélyen benyomul a homlokára, s csak egy keskeny szigetet hagy szabadon. Mindig csinosan öltözködik, de egyszerűen, így is kitűnik az átlagból. Bizonyára azért, mert ápolt és szappanszagú, mindennap új inget húz magára. Karcsú, arányos termete azt a hitet ébreszti, hogy gyönge, könnyű vele elbánni, pedig az inge alatt birkózó mellkast és kemény karizmokat rejteget.

Erős vagy, Zsülienem. Egyszerre három legénnyel küzdött meg, mikor az őszi búcsúban a védelmemre kelt. Piszkálódtak, a fenekemre vertek, fogdosni próbáltak, mint azelőtt, s most is, mint máskor, őrületesen dühös lettem: Mit képzeltek, hülye suttyók!? Karesz fékezte magát, s száraz, rideg hangon kérlelte őket: - Fejezzétek be, ő most már hozzám tartozik. Ha megint zaklatjátok, ellátom a bajotokat! De ezek szívóskodtak, Karesznak estek, erre ő jobbra is, balra is lekent egy-egy pofont, a gyomrukba bokszolt, a tökükbe rúgott, egyenként fölemelte és földhöz vágta a kötekedőket. A többi bugris úgy húzta el áléit testüket a sátrak között, mintha hullák lennének. - Megállj, te mocsok! Ezt megkeserülöd! - sziszegték Karesz felé. Mi, összekapaszkodva, apró csókokat váltva, sétáltunk tovább, a sátrakban nézelődve, mintha mi sem történt volna. A legények meg majd megpukkadtak a dühtől, s az öklüket rázták, de Karesz már észre sem vette őket.

Tekla a karosszékre sandított: - Mit szólnál, Nagyanyi, mit szólnál, ha itt ülnél mellettem? Vajon megváltozott volna a véleményed Kareszről? Fiadnak mondtad volna? Vagy most is hitetlenkednél, és megkeményítenéd a szívedet? Az is lehet, hogy átölelnél, a fülembe súgnád: Kislányom, ha megkér és szereted, menj hozzá feleségül! Te fogsz vele élni, neked kell eltűrnöd minden rigolyáját, s minden kedvességét neked kell jutalmaznod. Igaz, alig múltál tizennyolc, nem szokás ebben a faluban csak húsz év után férjhez menni, de nem tartalak vissza benneteket, mondjátok ki a holtomiglan-holtodiglant. A többit majd megbeszéljük a plébánossal. Mert templomi eskövő azért csak lesz, hogy a párod kommunista? Legalább a te kedvedért megtehetné, hogy igent mond Isten előtt is.

947