Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Egri Zsolt: "... levert diófa bánata..."

ciát, amiben a klasszikus versmértéket gördülékenyebbé és maivá varázsolja a szabadvers dinamikájával; például A múlt idő úszó sorain keresztül kellemes lüktetést biztosítanak a jambusok. Vagy ugyanígy oldja a Ronsard-szo- nettek formáját is, keverve az Apollinaire-féle technikával. Apollinaire-rel, Horatiusszal, Szapphóval, de főként a Ronsard-utánzatokkal képes kifejezni az igényét arra, hogy spirituális közösségbe kerüljön elődeivel. Ám ennél sokkalta fontosabb és árulkodóbb megközelítés az, amiben arra vagyunk kíváncsiak, hogy vajon e mögött az álarc mögött mi vagy ki búvik meg. Mert a szavak sokszor éppen nem azt mondják, amire először gondolunk. A költőnő szavaival: ,jti tudná miről hallgatok” (Nincsenek). Imre Flóra és a maszkok között folytonos feszültség viliódzik. Mit akarhat elkendőzni, miért fordítja energiáit arra, hogy szinte kivétel nélkül valaki más arcát kölcsönözze?

Feltűnő, hogy verseinek milyen nagy részét töltik ki a szerelmi témájú költemények: ez persze korábban is így volt tagadhatatlanul, ámde ez az arány egyre jobban növekszik. Egyik kritikusa találóan jegyezte meg a költőnő szerelmes verseiről, hogy nála a szerelem a nemlét, a fúzióba törő nemlét. Ez az állandó akarása a Másiknak nem egyszerűen önmagunk elégtelensége, hanem annak az állapotnak a mutatója, hogy körülményeink nem teszik lehetővé, hogy egzisztenciánk primér jellege megmutatkozzon. Erről ír a Hatkor így ősszel című versében: egyszer lennék főszereplő / az életemben nem statiszta”. Sőt, kétséges, hogy lehet-e egyáltalán. Azért van szükség a Másik érintésére vagy akár az arcára, hogy általa valami megfogható, határozott lényeg töltse ki körvonalainkat.

Válságélmény: így foglalható egyetlen szóba az elhallgatott titok, ami három további fogalom által meghatározott síkban mozgatja költészetét: idő - élet - forma triumvirátusa határolja verseit, középpontban a válságélmény- nyel.

Időélménye kétosztatú, a múlt és a jövő oppozíciója értékpolarizáció is, melyből a jelen visszahúzódik a múltba, önmagát boncolgatva. Ezt fogalmazza meg A múlt idő című verse, s erről szólt legelső kötetében is: JM.it kezdhetnék a mával / A szépség testeként / Egy haldokló világban?” (Mint tajtékos lovak). A probléma szinte mindegyik költeményében megbúvik, ha másként nem, a forma által sugalmazottan. Következő érték számára az élet, a maga vitalitásában, érzékiségében, a combok, retinák és testek rejtekében. Ezt támadja meg a külvilág befolyása és frigiditása, ezért az jórészt érdektelen is számára. Ha nyilatkozik róla, mint például a Hasonlatok-ban, összefogott és határozott véleményt alkot a civilizációról. Az élet, a testek misztikuma vonzza: rejtélyes tartalmuk, szerelmük, öregedésük, viszonyaik. Afféle erőtérrel rendelkeznek, mint a mágnes: ezek a láthatatlan erővonalak végighúzódnak legtöbb versében. A formaválság szorosan összefügg a tartalmival: ^elhagytatok elhagytatok / a szavaknak már nincs hatalma” - konstatálja (Nincsenek). Az állandó metamorfózis, a formai mutációk semmi egyebet nem takarnak, mint a külső-belső parttalanságot. Ronsard eltemetése az illúziók eltemetését is jelenti: ahol „szilánkosan törik élet és szerelem”, ott jiz emlék megszökött rég meg az értelem”, s felbomlóban a lélek” (Ronsard halott). Kötetének, de költészetének egyik csúcsában, A színész monológjá-ban válságélményének totalitása párosul az esztétikai kiválósággal.

Imre Flóra művészetének hiányosságai is talán éppen a fel/lefokozott ér671