Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
lelve ágált, miközben - erre utólag kellett rádöbbennie - úgy ment végig a szobákon (egész akkori zavaros életén), mint egy alvajáró. Nem vette észre anyja, apja óvatos pillantását, makacs hallgatását, s a Bea szájára vastagon felkent rúzst. (Hány ruhatáros lányt látott később ugyanúgy kisminkelve.) Ma már tudja, mi volt ez a ház, mely heves éjféli intermezzók után végül lehetővé tette szabad elvonulását a csillagos ég idilljét kereső pásztorórák birodalmába. „Ez a ház marad mindennek a neve, amit nem ismersz!” Apja ezt útravalónak szánta. Hogyan is lehetett volna fiának perdöntő véleménye olyasmiről, amiről fogalma sem volt. Naivságához csak a Beáé volt fogható. „Nem csupán a regényalakok lénye esetében lényeges, hogy jelentéssel bírjanak.” (Ez vajon egy utána küldött vagy már hátrahagyott üzenet?) Már pedig az ő „szövegük” akkor még meg sem volt írva. A Bea meglepődése viszont szinte törvényszerű volt az elmaradottnak, degradáltalak kikiáltott erdélyi környezet láttán. Nem a város kis mérete determinál - idézhetné egyik ausztriai méltatójának szavait -, hanem a műhely megléte. A reneszánszkori (vagy hellenisztikus?) „találmány” érdeme; s szerencsére újabb időkben is előfordul, hogy egy Petrarca vagy Cellini mester remekléseinek csodájára járnak azok is, akik időnként hajlamosak lesajnálni vagy bekebelezni egy-egy porosnak hitt provinciát... Bea persze az ő anyjával szemtől szembe kerülve is meglepődött: fonnyadozó, rigolyás asszony helyett sudár, kellemes külsejű, mindenre érzékeny fiatal nőt talált. Lesújtottan jöttem ki a kórházból. A hegyoldalban már csak bárányka- nagyságú hófoltok. Bent, anyám tekintetét követve, magam is elveszni éreztem magam a falak és a magas mennyezet kilátástalan fehér térségében. „Nincs búcsú. Nincs fogadkozás.” Valamikor ezt mennyire más hangsúllyal mondtam. „Te már nem is vagy!” - sziszegte Bea még itthon a bolhás moziban. Ez visszhangzott bennem a filmvetítés alatt, különösen akkor, midőn a felkattintott öngyújtó fényében a bandája élén csörtetve helyet kereső izomzsák az első halk pisszegésre megfordult, és beverte az orrát egy bácsikának, majd büszkén mutatta föl véres öklét a vékony lángnál. „Ha nem jössz velem...” A Bea szeme szikrázott, nem fejezte be a mondatot, csak dühösen rántott egyet a vállán. Értettem, ki ne értette volna, hogy : végleg! Sértettségemben valami bántót szerettem volna mondani neki, de rájöttem, hogy más-más nyelvet beszélünk. S pillanatnyilag minden érvem olyan volt, ami - akarva-akaratlanul - leronthatta volna az összetartozásunk hitelét. Különben sem kenyerem a visszapofázás. Riaszt az ösztön mélysége: a kimeríthetetlent színlelő erő, mely kimerültségünk legkritikusabb pillanataiban is győzelemért liheg. Harapásra véreseabb harapással felel. Csatangolások, hogy a szív lecsillapuljon. Amíg meg nem szűnik körülöttem minden ellenállás, addig, úgy éreztem, valakinek mindig hazudni fogok. Legalábbis ez a kényszerképzet emésztette el fölös energiámat. 923
