Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan

Látom magam előtt a távozásunkat siettető Beát: izmos lába megfeszül, ahogy elformátlanodott válltáskáját viszi. A piacon felvásárolt egész köröndi készlettel: fekete vázákkal, mázas tányérokkal, hamutartókkal. Nincs benne szorongás, rossz eló'érzet - akár a vámosok miatt -, mint ahogy nemigen érzékelte a ház különös berendezését, a számomra is meghitt, patinás tárgyakat. Bepréselte magát az ajtón, s a homályban rövidlátón hunyorogva megkérdezte, melyik az én szobám. Amint egyet fordult, levert egy kis vörösréz mozsarat. A csengő-bongó hang sokáig elnyomta bennünk a zavart. Apám a dívány sarkában úgy tett, mintha elmerül ten olvasna, anyám a friss ágyneműhuzatot igyekezett óvni a konyhaszagtól, kint olajban sercegett a vietnami rákpehely... Egy gyors, udvarias mosoly, s Bea már vonszolt is magával a szabadba. Szemében csak az utcán láttam megvillanni a kíváncsiság apró szilánkjait.

„Hol vagy?” - hallom mind messzibbről; vagy magamat szólítgatom már: valahol a ködben

s házunk mint hajó úszik el eközben...

Csak a porcelán rokokó figura letört s ideiglenesen visszarakott, félrebillenő feje az öreg kredenc mélyén, ha a padló olykor megremeg.

Egy nagy táncparketten habozva hátrál. Keres valakit. Tudja, jól, hogy néz ki. Valamikor hozzátartozott. Egy kéz váratlanul belekarol; tágas folyosóra vezeti, melyről sok-sok ajtó nyílik. Mintha hajókabinok volnának (már himbálózik is vele a szürke fal és a linóleumszőnyeg.) Mindenik ajtó mögül egy- egy női arc les rá. Édeskés, érzéki mosolyok, tapadó tekintetek. Közelebb lépve hozzájuk, látja, hogy közönségesen kifestett celluloid babák. Pirosító fénylik pufók képükön.

Hányszor tért vissza ez az álma. Karja zsibbadását, mint annyiszor, most is bizsergés kísérte. A misztikus érzés csaknem addig tartott, amíg helyreállt a vérkeringése. Egyszer majd szervezetének egy ilyen zárlatától - ki- vagy mellékapcsolásától - függ egész további sorsa!

Félsz és iszonyat fogta el; ráadásul nem volt a közelében senki, aki bár tanácsot adhatott volna neki, hogyan szabadulhatna meg a szörnyű sejtelemtől.

Kísérlete, hogy Schumannt játsszon emlékezetből, nem járt sikerrel. Megbénította a tudat, hogy ezek a rendellenes tünetek fokozódhatnak. Maga előtt látta a helyszíneket - színházak, műtermek, házi kifőzdék, sétányok, butikok, divatbemutatók, csempézett aluljárók -, ahol a sok fölösleges viszontagság után megrekedt. Elvakult szenvedélyük nevében Bea esztelen vakmerőséget kért tőle, jóllehet ő maga jóval több megfontoltságot, kalkuláltságot hordott génjeiben, mint istenített előadóművésze, aki előtt a megpróbáltatások dacára mindvégig képes volt újra meg újra átélni vagy hatásosan színlelni a szerelmi kábulatot. A nőkre oly jellemző biztonságérzet végül nála is mindennél erősebbnek bizonyult.

Ebből - a félbeszakadt vidámság, ízek, vágyak metaforájából - születhet- nek-e még virtuóz futamok?

Másféle olvasata is létezik az eltékozolt időnek.

924