Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan

azt is utánakiabálták, hogy ne felejtse el lemosni a vért meg a taknyot a bajuszáról, mielőtt piros tojást ér valahol.

Mikor egyik hangversen után nyugati ismerőseinek erről az incidensről beszámolt, kínos csendben mindenki tartózkodott a hangos véleménynyilvánítástól. A szememben szánalom, cseppnyi gúny vagy megdöbbenés bujkált. O pedig, mint aki tükröt akar tartani a társaság lelkének, kihívóan csillogó tekintettel kente fel képére a hántást. Akár a törődést igénylő, semmibe vett gyermek a fekete cipőkrémet, hogy négernek lássák; tüntetőén, hogy észrevegyék különállóságát.

Már akkor világosan éreznie kellett volna, hogy nem mások kényszerítették ki belőle a hiábavaló áldozatot. Ha elfogta volna apja kinyújtott kezét (az érzelmi csábítás tetőfokán ez lehetetlen volt), akkor be kellett volna ismernie, hogy nem ura magának, csak az ösztön, a kitörési vágy működött benne nagyon is természetszerűen.. (Logikára különben mindez lefordíthatatlan.) Aki érzi, hogy tájékozatlan és mohó, az kevésbé rugalmas és talán jobban retteg attól, hogy élete végéig éretlen marad... Nem egyszerű nemzedéki ellentétről volt szó a mi esetünkben - mondaná eegykori gimnáziumi társa, a szövegelők fajtájából való. - Mert öregeink kivételes módon fórban voltak velünk szemben, akiknek halvány gőzünk nem volt a népkultúra tojáshéjáról meg arról, hogyan következett be a néha nemes magnak, a fajállatoknak egy Picasso képzeletét is próbára tevő torzulása. Ugyanabban a totál sötétségben ezért hát mi, fiúk valahogy nagyobb késedelemben éltünk. Már pedig, ha igaz, hogy az idő nem egyéb, mint káprázat okozta zavar, a vakság az el- vakítottságnál eleve reménytelenebb fokozat...

Az ingerültség, a türelmetlenség, hogy „semmi sem történik velünk” - nagy ívet rajzolva ki a bizonytalanságba, messzire vetette az ígéreteket, („akkor még olyan voltál, mint érintetlen papíros. Ma már terhes a tudása annak, hogy a mi sem történik és a ha mi sem történünk között a távolság bemér- hetetlen.”)

Kényelmesebb volt otthon helyett „otthonos rémületet” látni (különösen a kockázattal járó viszontlátásokat, a hamis táviratokkal kicsakart útlevél emlékével a szerelmi mámor idején), mint a gürcölök türelméhez, kompromisszum- és tűrőképességéhez hasonulni. Ennek a gondolatától mindig megdermedt. „Butuska - duruzsolta fülébe a fagylaltrudat szopogató Bea. - Itt mindenkiből szürke egérke lesz úgyis, meglátod. Minek ez a nagy szorgalom.”

És sejtelmes illatok ígéretével dugta a ráncolódó homlokhoz göndörített, barna buksiját.

Ő szégyellte kamaszos határozatlanságát - de hogy szeretett volna, ó, gondtalan srác maradni később, az ügyeskedők, üzletelők, feltűnni vágyó dilettánsok között, mert oda sodorta a nagy nekirugaszkodás! ám a hazardírozó környezetben felnőtt Bea közelében maradék önbizalma is elveszett. Csak a zongora mellett talált önmagára. Sutasága, bosszantó gyereksége ilyenkor egyszerre jelentőséggel telt meg. Szülei és Bea találkozásakor, hogy gátlásairól elterelje a figyelmet, időnként komikus pózokat rögtönzött. A fürdőszobában sokszor komoly, izzadságos gyakorlatok előzték meg ezeket a látszólag spontán szerepléseket. Elképesztő történeteket talált ki önmagáról, ismerőseit megejtő grimaszokkal utánozta, felszabadultságot, fölényt szín922